Ismét pengét fogunk - a hazai vívó-vb elé

Az első magyarországi vb-t a Nemzeti Sportcsarnokban és a szomszédos Jégszínházban rendezték. 1959-et írtunk, egy évvel voltunk a római olimpia előtt. S tessék, mi történt? Kardcsapatban elvesztettük 35 évi vb-hegemóniánkat, ráadásul éppen itthon kellett lemondani a csapatbajnoki aranyról. Kovács Pál nem vívott, mert sérült volt, és a Pawlowski, Zablocki, Piatkowski, Ochyra összeállítású lengyelek egy magyar mester, a volt testőrtiszt, Kevey János segítségével a csúcsra jutottak. Még kész szerencse, hogy Kárpáti Rudolf megnyerte az egyéni küzdelmeket – Mendelényi Tamás előtt.

Azért a csapatversenyeken volt minek örülni: a sportág történetében először világbajnok lett a párbajtőrcsapatunk (Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kausz István, Sákovics József). A döntőben a mieink a szovjeteket győzték le (9:7), az utolsó csörtében Kausz és a világbajnok Habarov nézett egymással farkasszemet, és a türelemjáték végén a magyar csuklón szúrta a szovjetet. Akkoriban bizony nem volt időkorlátozás, Gábor Tamás és Alan Jay például egy óra hosszat nyüstölte egymást… Egyébként a döntőkre a Nemzeti Sportcsarnokba 2-3 ezer néző is bezsúfolódott egy-egy alkalommal, s nem biztos, hogy azért, mert az embereknek akkoriban nem akadt jobb dolguk… Amikor Kausz bevitte a döntő találatot, a nézők tombolva ünnepelték a fegyvernem első vb-aranyát csapatban, s nem mellékesen azt, hogy párbajtőrözőink a baráti Szovjetuniót győzték le a döntőben.

Női tőrvívóink (Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Morvay Zsuzsa, Kovácsné Nyári Magda, Rejtő Ildikó, Székelyné Marvalics Györgyi) is nyertek csapatban. Nem találják ki, kiket győztek le? Hát persze, hogy a szovjeteket! A 8:6-os siker azt is feledtette, hogy a férfi tőrözők egyéniben kiestek, csapatban pedig – az akkori értékrend szerint – „csupán” bronzérmet szereztek.

A magyar válogatott 3 arany-, 2 ezüst- és 1 bronzérmet szerzett az első budapesti vb-n. Kárpáti Rudolf kard egyéniben, a férfi párbajtőrözők és a női tőrözők csapatban állhattak a dobogó legmagasabb fokára, a kardcsapat és Mendelényi Tamás kard egyéniben második, míg a férfi tőrválogatott harmadik lett.

Az 1975-ös vb-n nemhogy három, de egyetlen aranyérmet se szereztünk. Nagy skandalum volt ez akkoriban, és a legnagyobb, hogy mindkét karddöntőt elbuktuk. Még utólag is nehéz eldönteni, melyik fáj jobban, az egyéni vagy a csapat kudarca? Történt, hogy egyéniben Marót Péter, Kovács Tamás és Gedővári Imre személyében három magyar is a hatos döntőbe jutott – és az egy nemzetbeliek csörtéjében körbeverte egymást. Gedővári Marótot, Kovács Gedővárit, Marót Kovácsot. Marót Péter végül bronzérmes lett, a szovjet Vlagyimir Nazlimov nyert. Igaz, korábban volt ennél cifrább történet is: az 1957-es párizsi vb-n a fináléba négy magyar került, de – idézet a Képes Sportból – „a vezetői megítélés szerint előnyt kapó versenyző alulmaradt a más nemzetbeliekkel szemben. A társak elkedvetlenedtek és négy magyar előtt a nyolcas döntőben egy más nemzetbelié lett a világbajnoki aranyérem.” A történeti hűség kedvéért: Kárpáti második, Mendelényi harmadik lett. De visszatérve az 1975-ös vb-re. Az említett KS-cikk példának hozta fel a Párizsban történteket, a cikken érezhető, a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen az asszóleadás, igaz, az meg érthetetlen, hogy maguk a versenyzők vagy a vezetők nem döntötték el, kinek adják le a csörtéket. Amúgy a magyar kardvívásban nem ismeretlen helyzetként a két dudás, Kovács Tamás és Marót Péter nem fért meg egy csárdában.

A kardcsapatdöntő előtt már összedugták a mieink (Gedővári, Hammang Ferenc, Gerevich Pál, Kovács, Marót) a fejüket, de a szovjetekkel szemben találataránnyal elvesztették a döntőt… Hanem amit utána kaptak kardozóink! A nézők ugyanis meg voltak győződve, hogy a mieinknek le kellett adni a meccset a szovjeteknek. Kis túlzással senkit se érdekelt, hogy a vb-n Marót kard egyéni bronza és a kardozók ezüstje mellett a női tőrcsapat (Bóbis Ildikó, Maros Magda, Rejtő Ildikó, Szolnoki Mária, Tordasi Ildikó) is ezüstöt szerzett, női tőr egyéniben Bóbis Ildikó, párbajtőrben Osztrics István és a csapat (Osztrics, Erdős Sándor, Schmitt Pál, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző) bronzérmes lett.

Az 1991-es vb előtt szomorú esemény vezette fel a versenyt: egy hónappal a vb előtt, május 14-én elhunyt Gerevich Aladár hétszeres olimpiai bajnok, kilencszeres világbajnok kardozó. Azoknak is példaképe volt, akik éppen a hazai rendezésű vb-n léptek a pástra. Gerevich klasszisa egyedülálló, de azt se feledjük, 1988-ban kardozóink csapatban aranyérmet nyertek a szöuli olimpián. Aztán 1991. június 22-én Budapesten vb-aranyat is (Szabó Bence, Nébald György, Bujdosó Imre, Abay Péter, Köves Csaba). Szabó Bence, aki az 1975-ös budapesti vb-n még önkéntesként „lábatlankodott” a pástok között, azt nyilatkozta Kő András Pengevilág című könyvében: „Mindenért kárpótolt ez a győzelem, az elrontott egyéniért is.” Na de mit rontott el az egy évvel később egyéniben is olimpiai bajnok? „Jacek Huchwajda volt az ellenfelem, egy lengyelből lett német. Nem éreztem a vívást, de az is baj volt, hogy a zsűrivel foglalkoztam. Persze, hogy szemet szúrt, hogy lengyel is van közöttük, tehát tulajdonképpen Huchwajda honfitársa. Az elszenvedett vereség sajnos az egyénire megadta az alaphangot. Aztán a csapaton senki és semmi nem vette el a figyelmem, ott hoztam magam.”

Nébald György még több mint két évtizeddel később se biztos benne, hogy az 1991-es vb-n hozta-e magát vagy sem: „Egy évvel korábban Lyonban én nyertem a vébét. Pesten úgy mentem fel pástra a négy között a szovjet Kirijenko ellen, hogy ha nyerek, Abayval vívom a döntőt, ha nem, bronzérmes vagyok. Három csörtében kikaptam. Ketten álltunk Péterrel a dobogón, de egyikünk se a tetején… Aztán a csapatversenyre összeszedtük magunkat, Bence is behergelte magát. Azért annak volt bukéja, hogy magyar közönség előtt egy tradicionálisan magyar sportágban nyertünk!”

Kovács Iván bronzérmes lett párbajtőrben. A korabeli Népsport bravúrbronzként aposztrofálta Iván eredményét, Kovács kilenc év után szerzett egyéni vb-érmet a fegyvernemnek (1982: Pap Jenő arany, Kolczonay Ernő bronz). Kovács Iván így emlékezett az akkori vb-re: „Nem is az asszók ugranak be, hanem a hatalmas közönség: A BS-ben a fél csarnokot elfüggönyözték, de bizony a fél ház is jelentett mintegy ötezer szurkolót. Emlékszem, amikor a döntőben az első győzelmem után lekaptam a sisakom, megdöbbentem: rengeteg embert láttam a lelátón. Felemelő, ugyanakkor félelmetes érzés volt.”

Hogy mekkora volt az elvárás a sportággal szemben? Volt nyomás, annyi szent: Horváth Mariann párbajtőr egyéni sikerét a Népsport várt aranynak minősítette. A dobogóra még egy magyar felfért, Várkonyi Marina harmadik lett. Mariann a győzelem után ezt nyilatkozta: „Én meg akartam nyerni ezt a világbajnokságot. Hangsúlyozom: ezt. Az itthonit, a budapestit.”

Egy nappal a férfi kardozók sikere után a női párbajtőrcsapat (Horváth, Eőry Diána, Várkonyi, Szalay Gyöngyi, Szőcs Zsuzsa) is világbajnok lett! Az elődöntőben lealáztuk a szovjeteket (7:2), a fináléban a franciákat (7:1).

A magyar csapat mérlege: 3 arany (Horváth Mariann, párbajtőr egyéni; női párbajtőrcsapat; kardcsapat), 1 ezüst (Abay Péter, kard egyéni) és 3 bronz (Várkonyi Marina, párbajtőr egyéni; Kovács Iván, párbajtőr egyéni; Nébald György, kard egyéni).