Az ötletgazda, mindenki „Csongija”, Csongrádi László csillogó szemekkel fogad kedd délelőtt a házában, illetve először a kertjében, merthogy rögvest megkapja a kérdést, miért nem látjuk mostanság őt a versenyeken?
„Hát, ezért” – mutat körbe a kertben, közben meg sorolja, mennyi munkát ad neki, hogy ilyen szépet lássunk. Itt is, meg szemközt, a szülői házban – ott, ahol felnőtt, abban a házban, amelyik szülei halála után is őrzi azt a hangulatot, sokszor azokat a díszeket-megoldásokat is, amelyek között élt a kis „Csongi”, ahonnan aztán elkezdett a vívóterembe járni.
Régen volt, mint az sem most történt, aminek apropóján a korábbi kardozó kinyitotta háza kapuját (és tényleg: a palotai kapu tárva-nyitva, míg mindenki meg nem érkezik): 37 évvel ezelőtt (hétfőn volt az évforduló) Szöulban aranyérmet szerzett a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence összeállítású férfi kardcsapat – híven a névsorhoz elsőként „Bujdi” érkezik, s rögtön jön egy pazar csörte a két barát között.
„ Neked honnan van ilyen pólód? S leginkább, nekem miért nincs?” – mutat rá Bujdosó mellkasára, ahol a Magyar Vívószövetség felirat díszeleg.
„Ilyet csak a bajnokok kapnak!” – vág vissza Bujdosó, persze nevetésbe fullad a rövidke párbeszéd.
Hasonló a folytatás is: előbb Szabó Bence csatlakozik a társakhoz, nem sokkal később befut Nébald György, neki a házigazda felmutat egy „zsinórra” felfűzött aranygyűrűt is.
„ Neked van ilyened?”
„ Ilyen kulcsom?” – bök rá a gyűrű mellett található kulcsra Nébald.
Csongrádi László elárulja, meghívta még Gémesi Györgyöt, a még korábbi harcostársat (ő kerékpárral „fut” be) és Schmitt Pált is – esetében sorolhatnánk persze a titulusokat, ám itt inkább a jó barát és a vívó énje domborodik ki, így is fogadják a párbajtőrözőt a kardozók.
Végtelen sztorizás kezdődik (folytatódik…), Schmitt Pál indítja a régi történeteket („Bujdi elé kitették az osztrigát, csak nézett, majd közölte, ezt ő nem képes megenni!”), ám aztán a fegyvernemi túlsúly diadalmaskodik, így a kardvívók történetei jönnek, bár azért „nyomokban” felbukkannak a Schmitt-társak is, hiszen például Kulcsár Győzőre mindenki tisztelettel és hatalmas szeretettel emlékezik.
Nébald György éppen belekezd egy New York-i történetbe („Jövök ki a zuhanyból anyaszült meztelenül, miközben Csongi, akivel akkor egy szobában laktam, hátulról megtámadott, hogy akkor küzdjünk meg egymással, mint a régi görögök!”), éppen a lényeghez ér, amikor megcsörren a telefonja. Már vagy ötödjére.
„Ezt most már hagyd abba! Nézd meg, ő fontosabb ember, mégsem csinálja ezt!” – mutat Szabó Bence Schmitt Pálra.
Ezt a „görögös” sztorit aztán meghallgathatjuk Csongrádi tolmácsolásában is, meg még jönnek mindenféle más történetek – pástról, vívóteremből és persze a hétköznapokból is. Egymás szavába vágnak a vívók, Csongrádi László viszont elkezdi besötétíteni a szobát: ő ugyanis készült.
Előbb a rádiós közvetítést (Radnóti László tolmácsolásában) szeretné elindítani, de jó ideig nem megy.
„Ehhez csend kell!” – adja ki az ukázt, aztán meg türelmesen megvárja, míg mindenki rá figyel. Előbb tehát hallgatunk és hallgatjuk a rádiófelvételt, majd jön a tévés közvetítés. Na, itt még inkább előbújik mindenkiből a vívó, lassítják a felvételeket, nézik újra a tusokat („Vajon megint mi győzünk?”), figyelik, hogyan ítéltek 1988-ban a bírók. Nébald elmeséli, hogy amikor megsérült az Alsan elleni csörtéje végén, a vívónadrágján keresztül kapott fájdalomcsillapító injekciót („Hármat is…”).
Ugyanúgy fokozódik a hangulat ezen a kedd délelőttön, ebben a szobában a döntő második felében, mint 37 évvel ezelőtt, amikor elkezdett felzárkózni férfi kardcsapatunk.
„Hej, ha az első kanyarban is így vívtatok volna, fiúk!” – mondja a közvetítésben a legendás sportriporter, Gyulai István, Bujdosó Imre a jelenben válaszol: „Minek, akkor nem lett volna ennyire izgalmas az egész?!”
Aztán Csongrádi László előhúz a fiókból egy másik felvételt, egy jóval hosszabbat, amelyen követhető az összes asszó, Szabó Bence össze is kulcsolja a kezét: „Izgulok, csak nem vesztem el ezt az asszót!”
Természetesen az utolsó asszót nézik leghosszabban, legtöbbet, a Gedővári–Alsan csörtét. És szerintük már korábban megnyerték amúgy azt a szöuli döntőt, mint a valóságban…
„Nézd, ott talált, ez csalás volt, elvették tőlünk azt a találatot! Csongi, tekerd már vissza!” – kiabálják egyszerre, de persze olyan nagyon nem bánkódnak, hogy 37 évvel ezelőtt csak kicsivel később rohanhattak ünnepelni a pástra.
És Gedővári Imrét a magasba dobálni. Ő az egyik hiányzó, a másik a nagy mester, Zarándi Csaba, és bár ők már máshonnan figyelik a társakat, itt vannak a szobában, különösen akkor, amikor Schmitt Pál megszólal: „Fiúk, Imre és a mester már nem lehet itt velünk, emlékezzünk rájuk azzal, hogy felállunk a tiszteletükre.” Megteszik, Csongrádi László pedig odalép a vitrinhez, és kivesz belőle egy kardot.
„Ez Imre kardja volt” – mondja, s így, a karddal együtt készül a közös kép a nagy találkozásról. Harminchét esztendővel a szöuli nagy csata után.
VÉLEMÉNYEK |
„A Zarándi Csaba-emlékverseny előtt nem sokkal fogalmazódott meg bennem a találkozó ötlete, ráadásul legtöbben még élünk is, akik részesei voltunk annak a sikernek a helyszínen. Örülök, hogy mindenki jól érezte magát, bár maradtunk volna még tovább – én kész vagyok innentől minden évben megszervezni ezt a találkozót, még az sem fontos, hogy szeptember 29-e környékén legyen, csak legyen” – mondta az ötletgazda Csongrádi László. „Csongi szólt, hogy tervez egy ilyen összejövetelt, én már az ötletnek is örültem. Persze, tartottuk azért korábban is egymással a kapcsolatot, de jó volt így, kifejezetten a szöuli győzelemmel kapcsolatban találkozni. Jól éreztem magam, úgy láttam, a többiek is. Nem lennék ellene, ha minden évben megismételnénk…” – így Bujdosó Imre. „Amikor Csongi jelezte, hogy szeretne minket összehozni, nyitott ajtókra talált: már többször nekivágtam, hogy vigyek Gedővári Imre sírjára virágot, de egyszer sem találtam meg a nyughelyét. Ez jó kezdeményezés, oldott hangulatú találkozó volt, mindenkiből előjöttek a régi történetek – külön megnyugtató, hogy ezúttal is megállapíthattuk, tényleg mi nyertünk Szöulban” – mondta Szabó Bence. „Nagyon örültem a meghívásnak. Lacival tartjuk a kapcsolatot azóta is, hogy visszavonultunk, talán vele a legintenzívebb a kapcsolatom, de természetesen Bencével is gyakran szoktam beszélni. Csongitól igazán kedves gondolat volt ez a találkozó, megható volt az együtt töltött idő, az pedig különösen, ahogyan Csongi készült erre és, hogy levetítette a szöuli döntőt, felidézve ezzel bennünk a szép emlékeket” – fogalmazott Nébald György. |