Vívás: együtt a régi harcostársak – találkoztak egymással Szöul aranyérmesei

Az ötletgazda, mindenki „Csongija”, Csongrádi László csillogó szemekkel fogad kedd délelőtt a házában, illetve először a kertjében, merthogy rögvest megkapja a kérdést, miért nem látjuk mostanság őt a versenyeken? 

„Hát, ezért” – mutat körbe a kertben, közben meg sorolja, mennyi munkát ad neki, hogy ilyen szépet lássunk. Itt is, meg szemközt, a szülői házban – ott, ahol felnőtt, abban a házban, amelyik szülei halála után is őrzi azt a hangulatot, sokszor azokat a díszeket-megoldásokat is, amelyek között élt a kis „Csongi”, ahonnan aztán elkezdett a vívóterembe járni. 

Régen volt, mint az sem most történt, aminek apropóján a korábbi kardozó kinyitotta háza kapuját (és tényleg: a palotai kapu tárva-nyitva, míg mindenki meg nem érkezik): 37 évvel ezelőtt (hétfőn volt az évforduló) Szöulban aranyérmet szerzett a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence összeállítású férfi kardcsapat – híven a névsorhoz elsőként „Bujdi” érkezik, s rögtön jön egy pazar csörte a két barát között. 

„ Neked honnan van ilyen pólód? S leginkább, nekem miért nincs?” –  mutat rá Bujdosó mellkasára, ahol a Magyar Vívószövetség felirat díszeleg. 
„Ilyet csak a bajnokok kapnak!” – vág vissza Bujdosó, persze nevetésbe fullad a rövidke párbeszéd. 

Hasonló a folytatás is: előbb Szabó Bence csatlakozik a társakhoz, nem sokkal később befut Nébald György, neki a házigazda felmutat egy „zsinórra” felfűzött aranygyűrűt is. 

„ Neked van ilyened?”
„ Ilyen kulcsom?” –  bök rá a gyűrű mellett található kulcsra Nébald. 

Csongrádi László elárulja, meghívta még Gémesi Györgyöt, a még korábbi harcostársat (ő kerékpárral „fut” be) és Schmitt Pált is – esetében sorolhatnánk persze a titulusokat, ám itt inkább a jó barát és a vívó énje domborodik ki, így is fogadják a párbajtőrözőt a kardozók. 

Végtelen sztorizás kezdődik (folytatódik…), Schmitt Pál indítja a régi történeteket („Bujdi elé kitették az osztrigát, csak nézett, majd közölte, ezt ő nem képes megenni!”), ám aztán a fegyvernemi túlsúly diadalmaskodik, így a kardvívók történetei jönnek, bár azért „nyomokban” felbukkannak a Schmitt-társak is, hiszen például Kulcsár Győzőre mindenki tisztelettel és hatalmas szeretettel emlékezik. 

Nébald György éppen belekezd egy New York-i történetbe („Jövök ki a zuhanyból anyaszült meztelenül, miközben Csongi, akivel akkor egy szobában laktam, hátulról megtámadott, hogy akkor küzdjünk meg egymással, mint a régi görögök!”), éppen a lényeghez ér, amikor megcsörren a telefonja. Már vagy ötödjére. 

„Ezt most már hagyd abba! Nézd meg, ő fontosabb ember, mégsem csinálja ezt!” – mutat Szabó Bence Schmitt Pálra. 

Ezt a „görögös” sztorit aztán meghallgathatjuk Csongrádi tolmácsolásában is, meg még jönnek mindenféle más történetek – pástról, vívóteremből és persze a hétköznapokból is. Egymás szavába vágnak a vívók, Csongrádi László viszont elkezdi besötétíteni a szobát: ő ugyanis készült. 

Előbb a rádiós közvetítést (Radnóti László tolmácsolásában) szeretné elindítani, de jó ideig nem megy. 

„Ehhez csend kell!” – adja ki az ukázt, aztán meg türelmesen megvárja, míg mindenki rá figyel. Előbb tehát hallgatunk és hallgatjuk a rádiófelvételt, majd jön a tévés közvetítés. Na, itt még inkább előbújik mindenkiből a vívó, lassítják a felvételeket, nézik újra a tusokat („Vajon megint mi győzünk?”), figyelik, hogyan ítéltek 1988-ban a bírók. Nébald elmeséli, hogy amikor megsérült az Alsan elleni csörtéje végén, a vívónadrágján keresztül kapott fájdalomcsillapító injekciót („Hármat is…”).      

Ugyanúgy fokozódik a hangulat ezen a kedd délelőttön, ebben a szobában a döntő második felében, mint 37 évvel ezelőtt, amikor elkezdett felzárkózni férfi kardcsapatunk. 

„Hej, ha az első kanyarban is így vívtatok volna, fiúk!” – mondja a közvetítésben a legendás sportriporter, Gyulai István, Bujdosó Imre a jelenben válaszol: „Minek, akkor nem lett volna ennyire izgalmas az egész?!”     

Aztán Csongrádi László előhúz a fiókból egy másik felvételt, egy jóval hosszabbat, amelyen követhető az összes asszó, Szabó Bence össze is kulcsolja a kezét: „Izgulok, csak nem vesztem el ezt az asszót!”     

Természetesen az utolsó asszót nézik leghosszabban, legtöbbet, a Gedővári–Alsan csörtét. És szerintük már korábban megnyerték amúgy azt a szöuli döntőt, mint a valóságban… 

„Nézd, ott talált, ez csalás volt, elvették tőlünk azt a találatot! Csongi, tekerd már vissza!” –  kiabálják egyszerre, de persze olyan nagyon nem bánkódnak, hogy 37 évvel ezelőtt csak kicsivel később rohanhattak ünnepelni a pástra.

És Gedővári Imrét a magasba dobálni. Ő az egyik hiányzó, a másik a nagy mester, Zarándi Csaba, és bár ők már máshonnan figyelik a társakat, itt vannak a szobában, különösen akkor, amikor Schmitt Pál megszólal: „Fiúk, Imre és a mester már nem lehet itt velünk, emlékezzünk rájuk azzal, hogy felállunk a tiszteletükre.” Megteszik, Csongrádi László pedig odalép a vitrinhez, és kivesz belőle egy kardot. 

„Ez Imre kardja volt” – mondja, s így, a karddal együtt készül a közös kép a nagy találkozásról. Harminchét esztendővel a szöuli nagy csata után.