| Nem csupán Michelisz Norbertre, hanem a Zengő Motorsport versenyzőire, Nagy Norbertre és Szabó Zsolt Dávidra is érdemes lesz figyelni a hétvégén – ők, a két ifjú titán, olyan elszántak, hogy a vasat is szétharapnák, és jó hírt is kaptak, mert pénteken bejelentették, hogy a Mol a csapat mögé állt, amit a bizalom jeleként lehet értelmezni. S a fiúk alighanem mindent meg is tesznek, hogy meghálálják. |
– Ha azt mondom, Yvan Muller?
– Azt válaszolom: négyszeres világbajnok – mosolygott a WTCR sorozatban induló Michelisz Norbert, a Hyundai pilótája a hungaroringi versenyhétvége előtt.
– Ugyan már! Tudja, mire gondolok
Az állandó rivalizálásukra, arra, ami például nemrég Marokkóban történt, amikor feltolta önt a falra. Milyen a viszonyuk?
– Valószínűleg nem neki küldök majd először karácsonyi üdvözlőkártyát, de alapvetően sportbaráti viszony van közöttünk. Azóta ismerem, hogy az első teljes szezonomat futottam a világbajnokságon. Ő már akkor is oszlopos tagja volt a mezőnynek. Mindenki tiszteli, kemény versenyző, de nem gondolom, hogy tőle külön tartani kell. Várom a jövőbeni csatáinkat is.
– A szurkolói kevésbé elnézőek…
– Nyilván amiatt, hogy nagyon sokat találkoztam Mullerrel a pályán – volt, amikor ő húzta a rövidebbet, volt, amikor én. Szerintem a drukkereket az bosszantotta fel, amikor 2016-ban elengedte Monteirót az utolsó futamon, aki ezzel világbajnoki bronzérmes lett. Lehet, hogy ő akkor alábecsülte, mekkora fegyvertény lett volna tőlem az év végi harmadik hely. Egyvalamit azonban meg kell értenie mindenkinek: lehet valakit szeretni, vagy nem szeretni – de muszáj megmaradni a sportszerű keretek között. Amit el kell rendezni a versenypályán, azt én el fogom rendezni. A pályán kívül pedig fölösleges sportszerűtlen szurkolásba belemenni – azok nem mi vagyunk.
– Általánosságban kérdezem: létezik barátság a versenypályán?
– Nem.
– Akkor olyan tagja sincs a mezőnynek, akivel elmenne úgy a sivatagba, hogy nem önnél van a vizes palack?
– Nincs. A barátság nekem mást jelent, a régi himesházai, a gimis és az egyetemi barátaimat. És az autóversenyzés világa amúgy sem annyira természetes közege a barátságnak. Sokakkal jóban vagyok, de ez nem barátság.
– Tíz év a nemzetközi elitben. Mi változott?
– Sokkal érettebb lettem. Az elmúlt egy-két hét jó példa volt erre – extra nyomás nélkül vártam a magyar versenyhétvégét. Nyolc-tíz évvel ezelőtt már egy hónappal a futam előtt görcsbe rándult a gyomrom, most ennek nyoma sincs.
– Mi változtatta meg?
– Az, ami tavaly Katarban történt.
– Hogy önön kívül álló okok miatt – vagyis technikai hiba miatt – jóformán elúszott a világbajnoki címe?
– Igen. Valahogy nem akarom már túlgörcsölni a versenyzést. Tavaly sem néztem a pontállást, ha balszerencse ért, igyekeztem minél hamarabb átlendülni rajta. És nemcsak mondani, hogy átlendültem, hanem tényleg megtenni. Ehhez tartom magam ebben szezonban is – s Marokkó után szükség is volt rá.
– Hány nap kell, hogy feldolgozza, ha valami nem úgy történik egy versenyhétvégén, ahogy megálmodta?
– Néhány nap, de attól is függ, mennyi idő telik el két verseny között. Marokkóval az volt a bajom, hogy ha belegondolok, mennyi pontot gyűjthettem volna, és mennyivel jöttem haza… Nos, az eléggé csalódást keltő még akkor is, ha azt elmondhatom, hogy a saját lehetőségeimből kihoztam a maximumot.
– A hétvégén, a Hungaroringen javíthat – már a szombati első versenyen.
– Nagyon várom már, de tényleg. A hazai nézők előtt versenyezni semmihez sem fogható élmény, s remélem, valami hasonlóban lehet részem, mint 2012-ben vagy 2015-ben, amikor futamot nyertem itthon.
– Mennyi esélyt lát rá?
– Nagyon nehéz az első futam tapasztalataiból következtetéseket levonni, hiszen az egy utcai pályán zajlott, míg a Hungaroring épített versenypálya, de azért bízom benne, hogy a háromból két versenyen dobogóra állhatok.
– Hogy tetszik a háromversenyes hétvége?
– Nagyon. A legeslegjobban azt szeretem, amikor versenyautóban ülhetek, s bár ahogy elnéztem az időbeosztásomat, ezen a hétvégén egyetlen percnyi időm sem lesz szusszanni, mégis alig várom a szombat reggelt.
