Maráz Zsuzsa és a japán cseresznyefák

A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról,Nagy Péterről és Jenkei Péterről, most pedig Maráz Zsuzsa eleveníti fel a 2019. április 19-i, 250 kilométer hosszú „ázsiai Sparthatlonon”, a Szakura Micsin átélt nem mindennapi élményeit. Mint ismert, futónőnk 27 óra 14 perc alatt teljesítette a távot, amivel második lett a hölgyek mezőnyében.

„Mielőtt belevágnék a történetbe, érdemes megemlítenem, hogy az ultrafutóverseny Rjodzsi Szatónak állít emléket. Ő valamikor egy árvaházban dolgozott, és az volt az álma, hogy végigülteti cseresznyefákkal (a szakura magyarul cseresznyefát jelent – a szerk.) az utat, amelyen ma a futóversenyt rendezik, így vonva párhuzamot az árva gyermekek és a magányos fák között. Haláláig kétezer fát ültetett, utána önkéntesek folytatták, amit elkezdett.

Több kis csoportban vágtunk neki a távnak. A hat, körülbelül huszonöt tagú csoport hatperces különbséggel rajtolt, és tagjait futótudásuk szerint válogatták össze.

A gyengébb és lassabb futók az első csoportokba kerültek, míg a jobbak – így én is – az utolsóba. Az én csoportomban futott az előző évi Szakura Micsi női győztese, és végig arra figyeltem, hogy ne előzzön meg.

Nagyon sokáig azt hittem, vezetem a női mezőnyt, amikor a táv felénél szólt Roskovics Miki felesége, hogy van még előttem egy hölgy, aki az első, papíron gyengébb csoportba került. Meglepődtem, mert tudtam, hogy korábban megelőztem a mezőny legjobb női tagját. A fáradtságtól olyan tompa voltam, hogy nem esett le, az élen haladó futónő jóval hamarabb rajtolt, mint én. Mivel nem volt segítőnk, és a segítőpontokon is csak japánul írtak ki mindent, nem tudtam semmit, ki hol tart, ezért igyekeztem tenni a dolgomat. Végül kiderült, hogy ez a hölgy tényleg nagyot futott, és húsz perccel megelőzött. Ha tudtam volna, hogy csak ennyi volt a különbség közöttünk, odatettem volna magam. Nem baj, ezzel együtt is nagyon örültem a második helyemnek.

Egyébként gyönyörű helyeken halad a verseny. A Csendes-óceánnál rajtoltunk, és a Japán-tengernél értünk célba, miközben keresztül kellett futnunk Japán egyik legnagyobb szigetén, Honsun. Az első negyven kilométer után óriási emelkedő jött, majd a verseny hátralévő részében végig lefelé ereszkedtünk.

A táv teljesítése közben rengetegszer kellett alagútban futnunk, ráadásul háttal a forgalomnak, ami éjszaka különlegesen félelmetes, még akkor is, ha volt rajtunk villogó lámpa. Ijesztően hangzott a közeledő autók dübörgő hangja, de legalább megtörte az egyhangúságot.

A verseny egy nagyobb városban ért véget, és az volt a legfurcsább, hogy minden egyes piros lámpánál meg kellett állnom, ami rendkívül fárasztó volt. Végig puritán körülmények között futottunk, nem találkoztunk szurkolókkal, és a célba éréskor is csak néhányan tapsoltak meg bennünket. A frissítőpontokon ugyanakkor kitettek magukért a szervezők: meglehetősen nagy volt a választék – hal, rizsgolyó, gyümölcs és japán meleg ételek –, és nagyon ízlésesen tálaltak mindent.

 

 

Miután befutottunk a célba, lecsippantottunk, majd az egyik asztalnál itallal kínáltak bennünket. Ezt követően leültettek, betakartak, majd jött értünk egy busz, és elvittek egy neves japán fürdőbe. Elővigyázatosságból nem mentem be egyik medencébe sem, mivel a fürdőben rendkívül meleg volt, ami nem tett volna jót az alacsony vérnyomásomnak, és a kitágult ereimnek. Megvártuk, amíg az utolsó versenyző is célba ér – egész estig a fürdőben kellett időznünk, ami alatt nem kaptunk ételt –, majd késő este elvittek mindannyiunkat a szállodánkba, amely a hegyekben volt.

Az európai embernek kissé szokatlan, hagyományos japán vacsorával vendégeltek meg bennünket. Bár óriási volt a választék, csak keveset bírtam enni, mert abban a pillanatban úgy éreztem, szívesen fogyasztottam volna valami egyszerűbbet, mondjuk, tésztát.

A vacsora után lefeküdtünk. Az is furcsa volt, hogy egy koreai hölggyel kerültem egy szobába, ahol egy földre terített kemény paplanon kellett aludnunk. Fáradt izmaim csak nehezen engedték, hogy leereszkedjek a földre. Másnap reggel korán keltünk, és mindenkit elvittek cseresznyefát ültetni. Arra a fára, amelyet ültettem, rákerült a nevem, ami rendkívül jó érzéssel töltött el. Mi, magyarok egy helyre ültettük el facsemetéinket.

Büszke vagyok rá, hogy az utolsó magyar futók egyike vagyok, aki részt vehetett a Szakura Micsin, 2019 óta ugyanis nem hívnak külföldieket a versenyre.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!