A csupasport.hu cikkírója régi sportolói vágyát valósíthatta meg Ausztriában: kipróbálta a sífutást. A fotók alapján tökéletesre csiszolta a technikáját, de önkritikusan megírja azt is, hogy esésből volt a legtöbb.
Mindig csodálattal néztem a tévében a sífutó- és biatlonközvetítéseket. Valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnt, és azt hittem, hogy már elsőre menni fog, mint a karikacsapás. Nos, tévedtem.
Évek óta készültem rá gondolatban, hogy próbára tegyem a nem létező sífutótudásomat. A téli hónapokban irigykedve nézem az ismerőseimet, akiknek – lakóhelyük és a megfelelő időjárási viszonyok révén is – lehetőségük van sífutni.
Csaknem harmincéves sí- és korcsolyatapasztalattal többre számítottam, aztán egy nap távlatában gyorsan átértékeltem magamban a sportágról alkotott elképzeléseimet.
Mint minden sport, talán a sífutás is könnyebben elsajátítható gyerekkorban. Emlékszem, amikor megtanultam síelni, a világon semmi félelemérzet sem volt bennem. Nem úgy, mint most! Bár sikerült majdnem száz métert megtennem függőleges testhelyzetben az első lécre állás pillanatát követően, ám az azt követő esés távolról sem az utolsó volt.
Megszámlálhatatlan alkalommal sikerült előre-, hátra- vagy épp oldalra borulni, és igazából azon is csodálkozom, hogy megúsztam a napot súlyosabb sérülés nélkül.
Nem érdemes Magyarországon bérelni
A „sífutókarrierem” korántsem kezdődött gördülékenyen, már Magyarországon sem. Mikor az Ausztriába indulás előtt megfogalmazódott a sífutás gondolata, logikus lépésnek tűnt, hogy otthonról béreljünk szettet. Férjem el is ment a város egyik legjobb nevű síszaküzletébe, hogy cipőt, lécet és botot béreljen nekem, csakhogy üres kézzel tért haza, aminek okát a nevetéstől könnyes szemmel mesélte el. A boltban az eladó lelkesen kivitte a cipőt, a hozzá tartozó, „újszerű” állapotban lévő léccel, meglepően kedvező áron. Ez alapvetően még nem volt gyanús, de amikor a férjem meglátta „Az év sífutóléce 1995” matricát, megköszönte az eladó kedvességét, hazajött, majd közölte, hogy helyben bérlünk. Így is lett, és az osztrák garnitúrával tökéletesen meg is lehettem elégedve – új típus volt, ráadásul a költségei sem voltak annyival nagyobbak, hogy érdemes lett volna otthonról elfuvarozni a bérelt sífutócuccot.
Lehet, sőt biztos, hogy én voltam túl magabiztos, vagy túl sokat néztem az ötszörös olimpiai bajnok sílövőt, Martin Fourcade-ot a tévében, de nekem érzésre valahogy nem ment ez a látszatra teljesen egyszerű mozgás.
Síoktató barátunk szerint legalább húsz alkalom kell, hogy valaki igazán rákapjon a sífutás ízére, magabiztosságot adó technikájára – ám nem vagyok arról meggyőződve, hogy lesz még tizenkilencszer sífutóléc a lábamon.
Habár…
Mint minden sportág esetében, a sífutásnál is türelmesnek kell lenni.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik