Hát, elkezdődött…
Minden a tervek szerint alakult. A rajt rendben volt, elindultunk, hogy lefussunk 490 kilométert. Vagy esetleg kevesebbet: volt két srác is, akikkel az egyik frissítőpontnál beszélgettünk, és mondták, nekik, úgy érzik, elég lesz Spártáig futni, nem jönnek vissza Athénig – vagy ha igen, nem futva. Pénteken 23 fokos, kellemes meleg volt, ahogy terveztem, ettem és ittam eleget, és végül egy óra alvás elég is volt. 170 kilométer jött össze az első napon, és voltak rendkívüli pillanatok: a Parthenio-hegy iszonyatos kihívás, de egyedül voltam, lekapcsoltam a fejlámpát, és csak gyönyörködtem a hihetetlen látványban, fantasztikus volt a völgy, az ég színe – ott olyan emelkedők vannak, hogy csak mászni tudsz, futni képtelenség.
Itt úgy mondják: átengedett a hegy, és nagyon örülj, ha ez így van. És még visszafelé is erre kell jönni? Nem, nem gondolok most ilyesmit. Huszonnyolc óra, 190 kilométer, de nem akarom magam a folyamatos számolgatással fárasztani, mégis, úgy kalkuláltam, a tervezett 34–36 óra alatt elérem Spártát. A pihenést nagyon el kell találni, időt sem akarok veszíteni, de le kell pihenni, mert különben baj lehet.
A hegyen azt mondták, a hatodik helyen vagyok, fékeztem is, mert semmi keresnivalóm ennyire elöl, nem szabad elfutnom magam.
Időnként bekapcsolom a telefonom, és elképesztő mennyiségű üzenet, bátorítás jön, ez nagyon jólesik, sok erőt ad, nem zavaró, hogy futás közben beszélgetünk. Egyébként nem tudja valaki, miért csinálom ezt? Épp ezen gondolkodtam, és a kétszázadik kilométerhez közeledve nem találtam rá választ, de… Megyek tovább. Szombaton már sokkal kevésbé sütött nap, és ha nem baj, letenném a telefont. Majd jelentkezem! És köszönöm mindenkinek a szurkolást!
Izgalmas verseny után aranyéremmel kezdte a Spartan-idényt
Örömfutással kezdődött, aranyéremmel zárult a BSZM
30 ezer futót várnak a következő hétvégén a Margitszigetre
Elhozta az arany háromszöget a miskolci versenyről
