Megjártuk az El Caminót – félúton

(Az első részből kiderült, mire jó egy furcsa könyv, és miért jó, ha külön utazik a hátizsák.)

Mivel az utunk jelentős része során mindössze 25-30 zarándokkal találkoztunk, akik ráadásul ugyanazokat az etapokat teljesítették, mint mi, különleges viszony alakult ki közöttünk. Amikor találkoztunk, egy hangos Buen Caminóval köszöntöttük egymást, és egy kedves mosoly után érdeklődtünk, hogy minden rendben van-e zarándoktársunkkal. Váltottunk pár szót, majd mindenki ment tovább a maga útján, a maga tempójában. És a következő napon ugyanez...

De a mosolyok egyre szélesebbek lettek!

Tineóból indulva már voltak régi ismerőseink is. Például Antonio, egy idősebb úr Madridból, aki miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, onnantól kezdve, ha meglátott minket, egy hangos Viva, Hungaría! felkiáltással köszöntött. Természetesen nem maradhatott el válaszként a Viva, Espana! sem.

Vagy az a két idősebb német úriember, akik a napi szakaszok során rendszeresen megelőztek bennünket. Az egyik emelkedőnél a férfiúi büszkeségtől hajtva, a lányokat hátrahagyva megpróbáltam utolérni egyiküket. Nem kevés energia árán ez végül sikerült is. Miután kicsit kifújtuk magunkat, megkérdezte tőlem, hány éves vagyok. Ötvenhárom, mondtam büszkén. Elmosolyodott, majd azt mondta, hogy éppen annyi vagyok, mint a fia! Hány éves vagy, kérdeztem tőle csodálkozva. Hetvennyolc – válaszolta Joseph. Nagyon jó erőben vagy, mondtam neki, de szerényen válaszolta, hogy ő ugyan nem, de a barátja, Norbert igen. Persze neki könnyű, még csak hatvankilenc éves... Norbertet akkor már nem is láttuk, fent volt a hegy tetején. Ennyit az általános edzettségemről...

Még csak utána jött a legnehezebb szakasz, a Hospitales. De az érzés egyszerűen leírhatatlan, amikor a hajnali kelés és kétórai gyaloglás után a hegy tetején, szó szerint a felhők felett állva megpillantod a napfelkeltét. Pedig „csak” 1250 méteren vagyunk, de olyan, mintha a világ tetején állnánk. Már ezekért a percekért megérte elindulni.

A hegyekben egyébként csapadék is gyakran előfordulhat, ami nem heves eső, inkább szitálás, de adott esetben nagyon sűrű. A spanyolok csak txirimirinek hívják és ügyet sem vetnek rá.

Másnap megtapasztalhattuk, milyen az, amikor egy hegyről leereszkedünk egy völgy aljába, egy hatalmas víztározó gátjához, és a megtett 8000 méter alatt 800 métert süllyedünk! Valóban embert, bokát és térdet próbáló feladat.

Közben megismerkedtünk Jesusszal és Henriquével, a két spanyollal Toledóból, Nunóval, a maratoni futó fiúval Lisszabonból, Irunyával, a szép hangú baszk lánnyal, és persze másokkal is. Kezdtünk egy nagy család lenni! A helyiek hihetetlenül segítőkészek, és az esetleges angol nyelvtudás hiánya sem akadályozza meg őket abban, hogy a válaszukat többféleképpen is elmondják nekünk – természetesen spanyolul...

A szállásokkal, a felszereltségükkel, tisztaságukkal sem az önkormányzati (Municipal), sem a magán zarándokszállásokkal (alberguékkel) kapcsolatban az egész út során semmi gondunk nem volt. Persze, akit zavar az emeletes ágy, illetve az, hogy adott esetben húsz-harminc emberrel kell megosztani a szobáját, az ne ezekben gondolkozzon. Egyébként majdnem minden szálláson van lehetőség mosásra, illetve szárításra is.

Az úton végig a kagylójelet, illetve a sárga nyilat kell követni, még akkor is, ha az történetesen a hegygerincen, két, egymástól két méterre heverésző és békésen kérődző tehén között halad el.