ÚJ KÖZEGBEN Kokó kihagyta a hamburgi maratonit

Maradt a szurkolás

Szerettem volna elindulni a hamburgi maratonin. Készültem, ráadásul évekig éltem a német városban, szeretem, jó volt visszatérni.

Csakhogy… Megfájdult a vádlim, egyelőre nem is tudom, mitől, ezért a verseny előtti edzéseken már kevesebbet futottam. Mégis éreztem a lábam. Úgy voltam vele, a szombati, úgymond utolsó edzésen döntöm el, mit tegyek. Ez már csak négy-öt kilométer, lehetőség szerint a versenypálya egyik szakaszán – végül fájó szívvel nemet mondtam.

Úgy éreztem, a magam által diktált tempó most erős lenne ezzel a problémával, súlyosabb sérülést is kockáztatnék. Megoldás lehetett volna lassabb tempóra váltani, öt harmincas ezrekkel teljesíteni a távot, de rizikós volt, nem akartam az egész szezonra kiesni emiatt.

Maradt a szurkolás, akkor még a menyasszonyomnak – azóta már a feleségem. Kicsit más volt, mint hasonló szerepben a bécsi félmaratonin: négy találkozási pontot beszéltünk meg, ahol a szükséges frissítőkkel, lelki támogatással vártam a kedvesem; azért tíz kilométert fél óra, pontosabban harmincöt perc alatt megtenni verseny alatt tömegközlekedéssel sem egyszerű, vagyis futottam azért én is, nem is keveset…

Van egy csapatunk, húsz-huszonöt fő, aki a versenyre is együtt megy, a létszám nyilván mindig változik. A srácokkal elmentünk néhány olyan helyre, amelyet annak idején, amikor ott éltem, nagyon szerettem, illetve a verseny lehetőséget adott rá, hogy Hamburg általam korábban nem ismert részén is megforduljak. Belegondoltam, ez azért normális, mivel egy Budapesten élő külföldi sportoló sem okvetlenül jár Káposztásmegyeren vagy Rákoscsabán…

Hivatásos, profi ökölvívóként sohasem utaztam metróval, de izgalmas volt látni, mennyire jól szervezett a hálózat, a város minden része elérhető így.

Szóval, nincs bennem hiányérzet, hogy ez a verseny most kimaradt, mégsem egy olimpiai kvalifikáció volt. Az igaz, hogy a tavaszi maratoni után rövidebb távokat futok, inkább az úszás és a bicikli kerül előtérbe, de most ez is módosult; nem tudtam kiengedni a gőzt, így hosszabb távú futásokat iktattam be, úgy készülök a nagyatádi Ironmanre. Nemrég láttam, hogy már csak száz nap van hátra, közeledik az is – alig várom.