A kutya – na, attól megijedtem. Pedig nem ugatott, nem csaholt, nem vicsorított, csak ott állt.
Hajnal volt. Hat körül már kint vagyok, nyáron, amikor borzasztó a hőség, öt óra huszonötkor már futok. Szóval igazán korán volt, nem járt a Nagyerdőben senki, csak a kutya. Nincs bajom az állatokkal, de azért… Megálltam.
Néztük egymást, próbáltam ijesztgetni, de nem mozdult – inkább visszafordultam. Vasárnap volt a heti edzésprogramban a hosszabb távú penzum, két és fél órát teljesítettem. Hetvenöt perc lassabb tempóban, az azt jelenti, hogy 5-5:10-es ezreket futottam, a második hetvenöt percben gyorsabban mentem, akkor 4:40-es ezreket futottam. Ez a maratoni stratégia, ott is ez a célravezető: lassabb kezdés és a tempó növelése a táv második felében.
Akkor ugyanis elő lehet hívni a szervezetből olyan tartalékokat, amelyeket, ha jó a sebességed, a táv elején nem égetsz el. Ellenben ha túl gyorsan haladsz, elfogy minden tartalék, kiürülnek az energiaraktárak – és véged van.
Amúgy sem vagyok nagy alvó, és igen, jó érzés, hogy vasárnap reggel kilenckor, amikor mások még lustálkodnak az ágyban, én már két és fél óra futás, harmincegy megtett kilométer után vagyok, és jöhet a reggeli.
Olyankor minden belefér, amit a hűtőben találok, mit mondjak, jólesett a szalámis szendvics. Sokan dudálnak, integetnek, talán van, aki megismer Debrecenben (vagy minden kocogóra dudálnak? – nem tudom…), és a Loki utánpótlásában dolgozó edzőkollégák is elismerik a teljesítményt. Amikor először mentem maratonit futni, lehetett fogadni, hogyan végzek: volt tipp arra, hogy a rajt előtt megijedek, és hazajövök, arra is, hogy öt kilométer után a Honvéd-kórházban kötök ki, vagy a táv felénél esem össze – de ezen nevetgélünk, nem rosszindulat van mögötte, inkább csak zrikálnak. Most már az időeredményre fogadnak a fiúk, és egyre nagyobb az oddsa annak, hogy nem tudom teljesíteni a távot.
Talán tényleg beérek – ha nem jön szembe egy kutya…
