Kutyaviadalok helyett – Deák Zsigmond publicisztikája

ÜLTEM A NÉZŐTÉR ELSŐ SORÁBAN, egyik oldalamon sajtós kollégám videózott a Magyar Birkózók Szövetségétől (túl széles a válla, alig fértem el mellette…), a másikon ifjú birkózópalánták az ország valamelyik szegletéből arról tárgyaltak, kinek szurkoljanak, aztán pedig a súlycsoportokról. Utóbbi témában segítettem nekik, hiszen a két férfiszakág, a szabad- és a kötöttfogás felnőttkategóriái egy kivételével eltérnek egymástól, egyébként próbáltam átadni magam az élménynek. Két „élmény”, azaz két kiváló meccs között azon morfondíroztam, a távlat hiánya ellenére mennyien érzik most itt, a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia, a KIMBA nagycsarnokában, hogy éppen a sporttörténelem részesei? Az orosz és az amerikai szabadfogású válogatott július 21-i csapattalálkozója önmagában is érdekes, nemcsak a sportág értőinek, hanem mindenki másnak is  igazán látványos és ritka esemény. Ám ezúttal túlzás nélkül állíthatjuk, nagypolitikai jelentőségű lépés történt azzal, hogy hosszú idő után a birkózás és egyben az egész világ két szuperhatalma újraélesztette a nemzetek közötti mérkőzések több mint hat évtizedes hagyományát. Ráadásul először semleges helyszínen, nálunk, Magyarországon, Budapesten!

Nézzük először a távolabbi előzményeket! Az orosz és az amerikai szakszövetség szervezésében már az 1960-as évek eleje óta csatáztak egymással az érintettek az akkori feszült politikai helyzet, a hidegháború ellenére. Az orosz, egészen pontosan szovjet válogatott az Egyesült Államokban rendszeresen megrendezett szabadfogású világkupa mellett évekig vívott csapattalálkozót a hazaiakkal különböző tengerentúli városokban is a látogatása alatt. Hasonlóképpen, amikor az amerikaiak nagyobb birkózóversenyeken vettek részt a Szovjetunióban, majd Oroszországban, megküzdöttek a helyiekkel. Aztán ez a folyamat megszakadt, majd az ukrajnai háború miatt, amely az orosz és a fehérorosz sportolókat leparancsolta a szőnyegről (s hosszabb-rövidebb időre minden más küzdőtérről), gyakorlatilag lehetetlenné vált. Számos sportágban még mindig él a kitiltásuk – a szánkósok például nemrég a demokrácia teljes félreértelmezésével, farizeus módon szavaztak róla –, de egyre többnél egyéni indulóként újra szerepelhetnek.

Ilyen a birkózás is, egyrészt azért, mert elég sokan felismerték, a szankciók, a bojkott, a kizárás sosem volt és sosem lesz megoldás, másrészt az oroszok szakmai és diplomáciai erejének köszönhetően, harmadrészt, mert egyéb lehetőség híján felgyorsult az ottani, főképp dagesztáni birkózók kiáramlása, hivatalosan honosítási folyamata, amely a sportág egyik fő problémája. Az atlétikából, az asztaliteniszből és máshonnan ismerünk hasonlót egyéb nemzet- vagy kontinensbéli versenyzőkkel, itt annyira megindult az elvándorlás, hogy például az idei somorjai Európa-bajnokság elképesztő statisztikákat mutatott. Az érmek kétharmada ment exszovjet országokba vagy onnan honosított sportolóhoz, utóbbiak a medáliák egyötödét szerezték meg, szabadfogásban pedig a negyvenből csupán négy dobogós volt nem oroszországi születésű, egyikük a mi Végh Richárdunk. A nemzetközi szövetség (UWW) vezetői természetesen érzik a probléma jelentőségét és a korábbinál radikálisan szigorúbb előírásokat dolgoztak ki a szervezet elnökségének magyar tagja, egyben a hazai szövetség (MBSZ) ügyvezető alelnöke, Bacsa Péter vezetésével.

Mivel most nem a honosítás a fő témánk, erről egyelőre ennyit, ám a kitérő plasztikusan jelzi, mekkora sportszakmai nonszensz hosszú távon kizárni Oroszországot a birkózás vérkeringéséből. Ettől persze még nem kezdődtek volna újra az amerikaiak elleni csapattalálkozók, ám épp az időleges elszigeteltség alatt próbáltak valami újat hozni az oroszok a Professional Wrestling League (PWL) elnevezésű pénzdíjas liga megszervezésével. Egy-egy ilyen eseményt nagyjából úgy képzeljünk el, mint egy mindenki által ismert hivatásos ökölvívógálát, fény- és hangeffektekkel, ledfallal, egyéb látványelemekkel, ring- helyett „szőnyegszpíkerrel”, zenével, helyszíni nézősereggel, élő televíziós közvetítéssel (Oroszországban), a szereplők különleges bevonulásával és bemutatásával. Annak idején bokszszakíróként követtem Kovács Kokót, Erdei Zsoltot, Balzsay Károlyt meg a többieket, Budapesttől és egyéb vidéki helyszínektől legalább tucatnyi német nagyvároson, vagy épp a lengyel Gdanskon át Las Vegasig jártam rengeteg profi gálán, szabad téren és „fedett pályán”, stadionban és kisebb-nagyobb csarnokban egyaránt. Ennek alapján nyugodt szívvel állítom, hogy a KIMBA-n tapasztaltak semmivel sem maradtak el a bunyó környékén látottaktól.

A fő kérdés mégis az, hogy kerülhetett a PWL kilencedik rendezvénye, ráadásul a már említett történelmi csúcstalálkozó éppen hazánkba. Nos, az egyik vonzerő az volt, hogy „ti, magyarok mindent is meg tudtok csinálni”, mármint a sok más sportághoz hasonlóan birkózásban szintén mi vagyunk az egyik legjobb, ha nem a legjobb versenyszervezők. Most ugyan hosszú egyeztetések után inkább csak a helyszínt adtuk, s az oroszok hozták a franchise-t, ám azért a nézőteret már a magyar birkózócsalád tagjai töltötték meg. Az esemény még így sem jöhetett volna, létre, ha nem zajlik le előtte nagy sikerrel a Polyák Imre–Varga János-emlékverseny, az UWW idei negyedik rangsorviadala a BOK-csarnokban. Amolyan mini-vb, öt földrész mintegy ötven országából csaknem ötszáz indulóval, olimpiai, világ- és kontinensbajnokokkal, ötkarikás érmesekkel – s a mieink ebben a kőkemény mezőnyben a 15 érmet szerző oroszok mögött, az amerikaiakkal holtversenyben 11-gyel végeztek! Ha elárulom, hogy az Európai Unió többi tagja a legjobb tizenötbe sem fért be, jól jelzi, a régióban mi vagyunk a legerősebbek, közel a nagyhatalmakhoz.

A szakmai szint és a rendezési tapasztalat tehát részünkről megvolt, az orosz és az amerikai válogatott egy része meg egyszerre Budapesten, ezt a lehetőséget látták meg a szervezők. Természetesen hosszú hetek-hónapok egyeztetése zajlott a kényes politikai, biztonsági helyzet miatt, rengeteg variáció felvetődött egészen a zárt kapus lebonyolításig, ám végül szerencsére nem ez történt. Nyilván sokat nyomott a latban az, hogy Magyarország, a magyar kormány stílszerűen szólva sportot űz nemcsak a nagy multi-, hanem a nehéz helyzetbe kerülő események megrendezéséből egyaránt, egyrészt mert ez a szándéka és missziója, másrészt mivel Európában gyakorlatilag itt a legnagyobb a biztonság. Az izraeli és a fehérorosz futballválogatott, valamint az ottani klubok nemzetközi megméretéseikre szinte már hazajárnak hozzánk, de besegítünk a belgáknak és bárkinek, ha kell. Persze rendezhetnénk tiltott harcikutya- vagy kakasviadalokat, esetleg össze­ereszthetnénk oroszlánokat gladiátorokkal, mi mégis maradunk a sporteseményeknél.

Ilyen volt az orosz–amerikai szabadfogású csapattalálkozó is, igazán találó mottóval: Birkózás a békéért! Az esemény történelmi jellegét több politikus, így például Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is kiemelte, a hetvenes évek amerikai–kínai pingpongdiplomáciáját felhozva példaként. Németh Szilárd, az MBSZ elnöke a gála után így fogalmazott: „Birkózás a békéért – ez a mottó mindent elmond. A szervezőknek azért esett a választása Magyarországra, Budapestre, a KIMBA-ra, mert mi mindig a béke mellett álltunk. (…) A sportban, a kultúrában különösen nincs szükség a szankciós politikára, itt a sportbarátság a lényeg, mint ahogy az ezúttal is bebizonyosodott.” Az Orosz Birkózószövetség elnöke, az annak idején Komáromi Tiborral és Farkas Péterrel hatalmasakat tusakodó egykori világklasszis, Mihail Mamiasvili hasonló húrokat pengetett a rendezvény záróbeszédében, csakúgy, mint a US Wrestling, az amerikai szövetség ügyvezetője, Rich Bender. Mint jelezték, ennek a csúcstalálkozónak a most tapasztalt budapesti siker után folytatása következhet. Lehet, hogy 2025. július 21-én, hétfőn Csepelen, a Hollandi út 8. alatt megszületett a „birkódiplomácia” fogalma?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!