Négy nemzetközi kupamérkőzés, négy győzelem – furcsa volt ismerkedni az érzéssel. A Vasas gyönyörű új otthonában csütörtök késő este, tizenegy óra körül, amikor a Honvéd meccse véget ért, egymást kérdezgették az emberek: mikor volt ilyen legutóbb? Mikor volt ilyen valaha? – fűzte hozzá egy viccesebb úr, de mintha nem mertünk volna örülni. Világos: olyan korai szakaszban kell bekapcsolódniuk az NB I csapatainak az európai küzdelmekbe, hogy itt azért még el lehet kapni egy-két gyengécskébb ellenfelet – ugyanakkor hosszú évtizedek kitartó pofon-özöne után az ember előbb-utóbb rááll arra, hogy minden egyes győzelmet nagyon megbecsül. Jár tehát a taps a Fradi, a Mol Fehérvár, a DVSC és a Honvéd sikerének, még akkor is, ha a bajnok zöldekre kőkemény visszavágó vár, és jó eséllyel gólt kell rúgniuk a továbbjutáshoz. A Honvéd simán szerezhetett volna négygólos előnyt azután, hogy egy év alatt négy, magyar szinten kiemelkedő támadót (Davide Lanzafamét, Eppel Mártont tavaly, Danilót és Holender Filipet az idén) vesztett el. A Loki megküzdött az albánokkal, talán szerencséje is volt, de megdolgozott érte, a Fehérvár meg könnyen vette a montenegrói akadályt, és máris a következő körre készülhet.
Igen, épp utóbbi tette magasra a lécet: egy éve fegyelmezett játékkal, szervezett védekezéssel, a saját képességek pontos ismeretével a csoportkörbe jutott, és a tavaszt is megérhette volna – az a mentalitás példát mutatott.
Egyelőre örüljünk a váratlanul szép rajtnak, és szurkoljunk, hogy mind a négy csapat versenyben maradjon. Olcsó vicc, a jövő hét közepén négy döntetlent is elfogadna most a magyar futball hétköznapi rajongója, hogy aztán újabb sikerekben reménykedjen. Ugyanakkor a bajnoki kiírás mindent segít, csak a kupacsapatokat nem: három és fél héttel az NB I rajtja előtt csúcsformában kellene lenni, a mieink nem voltak, nem lehettek játékban (decemberben, januárban lesz bajnoki, júliusban nincs – érti ezt valaki?), így szakmailag még értékesebb a négyből négy.
Bizakodva várjuk a jövő hetet.