Nagyot szólt a női ágyú – Moncz Attila publicisztikája

A NŐI LABDARÚGÁS ELŐRETÖRÉSE megkérdőjelezhetetlen, ennek egyik legújabb jeleként Nadine Kessler, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) szakágfelelős nagyfőnöke jelezte, ideje bátrabbnak lenni és nagyobb stadionokban rendezni az Európa-bajnokság mérkőzéseit. Példaként a Svájcban jelenleg is zajló kontinenstorna számadataival rukkolt ki. A viadal legnagyobb stadionja a bázeli St. Jakob Park (34 240 férőhely), a legkisebb pedig a sioni Stade de Tourbillon (7750). A csoportkör 24 mérkőzéséből 22 telt házzal zajlott, Kessler szerint a nézők „verekedtek” a jegyekért, és simán előfordulhat, hogy az idén megdől a 2022-es angliai Eb 575 ezres összesített nézőcsúcsa. A szigeten 18 500 volt a meccsenkénti átlag, Svájcban már az „alapszakasz” után 19 ezer felett járnak. Ráadásul a nemi összetétel is simogatja a lelkeket, hiszen a kilátogatók 47 százaléka nő, az idegenforgalmi szekciónak pedig jó hír, hogy a nézők 35 százaléka külföldi. 

Ez természetes evolúciós folyamat, aminek a plafonját lehetetlen megjósolni. Nyilván Kessler szavai meghallgattatnak, 2029-ben jön az újabb növekedés (különösen, ha 2025 decemberében a német vagy a dán–svéd közös pályázat nyer), engem nem is ez a része fogott meg a női szakág előretörésében. Hanem az, hogy megkötötték a női klubfutball történetének első olyan átigazolási szerződését, amelyben a transzferdíj eléri az egymillió fontot. Az Arsenal ugyanis ekkora összegért vásárolta meg a Liverpool 20 éves kanadai csatára, Olivia Smith játékjogát.

Nem kétséges, a helyszíni érdeklődés terén sokkal kisebb a különbség a női és a férfifutball között (az imént említett angliai átlagcsúcshoz képest 1980 óta minden férfi Eb átlagnézőszáma legfeljebb háromszoros volt), mint gazdasági téren. A férfi és a női átigazolási rekord között így immár „csak” kétszázszoros az eltérés (Neymar 2017 nyarán 200 millió fontért tette át a székhelyét Barcelonából Párizsba), de még arra is 46 évet kellett várni, hogy a gyengébb nemnél megkössék az első milliófontos ügyletet. 1979-ben a Birmingham Citytől a Nottingham Forestbe igazoló Trevor Francis lelépési díjára még felkapták a fejüket, ma pedig már természetes, hogy még a top 5 nemzet második vonalában is sorjáznak a hét számjegyű átigazolási összegek. Dollárban, euróban vagy éppen fontban. Lehet, a minden szinten növekvő érdeklődés, az egyre több helyen megfigyelhető gazdaságközpontú döntéshozatal, valamint a férfivilágból ismerős tulajdonosi szemlélet hamarosan a női piacon is feljebb srófolja az árakat.

Egyértelmű, van honnan elindulni. 2002-ben például még csak 200 ezer euró (173 ezer font) volt a csúcs, Milene Domingues ennyiért ment a Fiammamonzától a Rayo Vallecanóhoz. Ami döbbenetes, hogy 18 éven keresztül ezt senki sem tudta felülmúlni, egészen Pernille Harder Londonba költözéséig, amiért a Chelsea 280 ezer eurót (242 ezer font) utalt a Wolfsburgnak. Azóta viszont a mostani már az ötödik „világcsúcs”, a legutóbbi, Naomi Girmáé fél évet élt (a Chelsea 890 ezer fontot adott érte a San Diego Wave-nek).

Ugyanakkor az utóbbi években már a tulajdonosi-fenntartói gondolkodásmód is átalakult. Továbbra is jellemző, hogy a női együttesekhez a férfi „anyaegyesületektől” érkezik a költségvetés egy (jelentős) része, ehhez társul az egyre növekvő saját bevétel, valamint – főképp Angliában – a tulajdonosi szemlélet. Ez visszaköszön a Smith-ügyben is. Minden idők legfiatalabb kanadai válogatott játékosát tavaly klubrekordot jelentő, alig 200 ezer fontért vette meg a Liverpool a portugál Sportingtól, de a tulajdonos Fenway Sports Group (FSG) csak azért bólintott rá a lépésre, mert jó befektetési lehetőséget látott a játékosban. Egy év után úgy ötszörös haszonnal adott túl rajta – ez egész jó megtérülési ráta. Arról nem is beszélve, hogy a Liverpool a belső szabályrendszer szerint a nőknél csak annyit költhet, amennyi bevételt termel (van is emiatt elégedetlenkedés, hiszen a női élvonalban csak az Everton, a West Ham és a ­Crystal ­Palace költése alacsonyabb), így most hirtelen ott van/lehet elkölteni való egymillió font. Ebből lehet építkezni, ha pedig sikerül a házon belüli mintát követni, reszkessen Anglia. Merthogy a ma már tündöklő férficsapat felemelkedésének egyik pillére egy 2018. januári transzfer volt. Az FSG akkor (a későbbi bónuszokat is figyelembe véve) 142 millió fontért adta el Philippe Coutinhót a Barcelonának, ebből a pénzből pedig megvette a 2019-es Bajnokok Ligája-győztes, illetve 2020-as és 2025-ös bajnokcsapat két pillérét, Virgil van Dijket és Alissont.

Andy O’Boyle, a Liverpool ügyvezetője talán ennek a tudatában is amolyan magányos farkasként vitte végig az ügyet, gyakorlatilag nyílt licitháborút hirdetve. Hiába szánták sokan Smitht a női csapat olyan arcának, mint amilyen Mohamed Szalah lett a férfiaknál (furcsa véletlen, de 2017-ben ő is akkori klubrekordért érkezett, csak nem Lisszabonból, hanem Rómából), O’Boyle inkább bevételi forrást, ezen keresztül az építkezés egyik zálogát látta benne. Ezért aztán kikosarazta a Chelsea-t (650 ezer font volt a maximális ajánlata), a PSG-t (félmillió körül szántak volna az üzletre) és még néhány angol nagycsapatot, hogy több ajánlat visszadobása után végül megegyezzen a leginkább elszánt Arsenallal.

Nem állítom, hogy az Arsenal azért nyert, mert angol bajnokként és friss Bajnokok Ligája-győztesként megengedhette magának, de azt igen, hogy talán az „ágyúsoké” a legbátrabban és egyik legjobban gazdálkodó angol női csapat. A Bajnokok Ligája megnyeréséért a bónuszokkal együtt 1.5 millió euró (1.3 millió font) érkezett a klub számlájára. Viszont a legutóbbi két gazdasági év (2022–2023, 2023–2024) beszámolójából kiderül, 12 hónap alatt 1.7 millió fonttal nőtt a meccsnapi bevétel, a teljes forgalom pedig 4.3 millió fonttal, 15.2 millióra. Ezek azért mutatják, merre halad a londoni klub, amely már a növekedés következő lépését is bejelentette. Az új, 2025–2026-os idényben az Arsenal női csapata már minden bajnokiját a hatvanezres ­Emiratesben játssza, ahogyan a Bajnokok Ligája-meccsei egy részét is. Azért ez más kávéház, mint a 4500 férőhelyes Meadow Park.

Ilyen háttérrel sokkal egyszerűbb elcsábítani a Smith-kaliberű futballistákat, a rekordot pedig okos műveletekkel még inkább meg lehet támogatni. BL-győzelem ide vagy oda, el kellett kezdeni az Arsenal keretének átalakítását, hiszen az a mögöttünk hagyott évadban a második legidősebb (27.6 év) volt az angol Women’s Super League-ben. Clare Wheatley, a női részleg ügyvezetője még a kanadai csatár előtt ingyen megszerzett három nemzetközi szinten is jegyzett játékost, Chloe Kellyt, Taylor Hindst (ő egyébként rengeteget mesélt Smithnek az Arsenal elképesztő infrastruktúrájáról, amit a Liverpoolé megközelíteni sem tud női szinten) és Anneke Borbét, felszabadítva az ezekre a posztokra szánt összeget. Ez már nem a gazdálkodj okosan, hanem magas szintű futballmenedzsment. Ami odáig vezethet, hogy a pályán és azon kívül is rendkívül profi Arsenal egyértelmű primátust harcolhat ki magának nem csupán Angliában, de a női futball egészében is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!