A Liverpool-varázs – Csillag Péter jegyzete

Tanulságos megnézni az alig négyperces videót, amelyet a Liverpool állított össze frissen megnyert angol bajnoki címe alkalmából. Túl azon, hogy a klubnál dolgozó marketingesek professzionális munkájáról árulkodik, sokat elmond arról, mit jelent ma a Liverpool-érzés, a Liverpool-hagyomány, a Liverpool-varázs. Mert igaza van Jürgen Klopp menedzsernek, aki a győzelmi klip felvezetőjében – amíg az Anfield tekintélyt parancsoló monstruma, a hajnali ködös város, a málló vakolatú házfalak képei úsznak el ünnepi lassúsággal – jellegzetes német akcentussal mondja ki a liverpooli üzenetet: ez a klub az embereknek a mindene. Tömény érzelem, élmények sűrűje, életfelfogás.

Miközben a pénzvezérelt, kiüresedett modern bizniszfutball világszerte féregként rágja szét a tradíciót, a kötődést, a gyökereket, a Liverpoolnál mintha valami megmaradt volna abból, ami a csapat világát megkülönbözteti a földkerekség bármely más egyesületéétől. Naivság lenne azt gondolni, hogy a Liverpool FC, az amerikai tulajdonban lévő Premier League-sportvállalkozás képes érintetlen szigetként ellenállni a 21. századi vad piaci sodrásnak. Ám egyvalamit senki sem kérdőjelezhet meg: ha bajnoki imázsfilmet kell készíteni, Liverpoolban pontosan tudják, mire kell büszkének lenniük.

Elsősorban a történelmükre. Az 1892-ben alapított, 19 angol bajnoki címet, hét FA-kupát, hat BEK-et, illetve BL-t, három UEFA-kupát nyerő klubnál megtanulták értékelni a dicsőséget, és az 1990-es angliai bajnoki arany óta eltelt harminc év különösen felértékelte a csúcshódítást. „Thirty years of hurt never stopped me dreaming” – énekelték az angol drukkerek az 1996-os hazai Eb idején, és a harmincévnyi fájdalom után táplált remény utóbb a liverpooli szíveket éppúgy fűtötte.

Büszkék lehetnek a klublegendákra. A ma is tisztelettel emlegetett futballhősökre, Kevin Keeganre, Kenny Dalglishra, Ian Rushra és Steven Gerrardra. A szurkolókra, a nevezetes Kop táborra, a világ leghíresebb futballhimnuszára, a libabőröztető You'll Never Walk Alone-ra, mert – ahogy Klopp mondja – „érzed, a legsötétebb pillanatokban sem vagy egyedül”.

Büszkék lehetnek a klub légkörét meghatározó helyi értékekre, a kikötőváros férfiasan kemény környezetére, a munkásrétegek támogatására, a hétköznapi emberek szintjén megerősödött alapokra. Büszkék lehetnek ezekre akkor is, ha a kispénzű liverpooli dolgozók és kispolgárok ma már jobbára a hangulatvideó archív vágóképei lehetnek csak, a stadion drága helyeit jobb esetben tehetős rajongók, de sokszor inkább bámészkodó futballturisták és szelfizgető stadionsznobok töltik meg.

Legfőképpen azonban büszkék lehetnek a 2019–2020-as bajnokokra, a döccenős idény legkarcosabb és legkarakteresebb angol csapatára. A szakmai zsenialitása mellett őszinteségével, hitelességével is a kortárs futball egyedülálló alakjaként tündöklő forradalmárra, Jürgen Kloppra, aki valóra váltotta egyszerű programját: „Élettel kell megtölteni a játékot.”