Az ötvenéves Steinmetz Barnabásnak mindig a példamutatás volt a legfontosabb

– Mivel telik a nagy nap?
– Attól függetlenül, hogy jeles nap a hétfői, az élet nem áll meg. A gyermekek iskolába járnak, a kutyát sétáltatni kell – mondta lapunknak a kétszeres olimpiai bajnok Steinmetz Barnabás, aki hétfőn tölti be 50. életévét. – A szokásos napi menet után az esti órákban azért remélhetőleg belefér egy kis ünneplés is.

– A Honvéd vízilabda-szakosztályának igazgatójaként és ügyvédként is dolgozik. Hogyan tudja összeegyeztetni a teendőit a hétköznapokban?
– Nem egyszerű, mindig van valami tennivaló. Ha nagy ritkán leülök otthon, hogy megpihenjek, azonnal eszembe jut, amit elfelejtettem elintézni… Olyan, mint az M7-es péntek délutánonként a Balaton felé: ha kimegy az ember a külső sávba, kiesik a ritmusból. Hosszabb időre képtelenség kiszakadni a körforgásból, de nem bánom, hogy aktívan telnek a hétköznapjaim.
 

– Könnyen megtalálta, hogy milyen formában maradjon az uszodai közegben? Ha jól rémlik, Ausztriában az edzősködést is kipróbálta.
– Még játékoskoromban talált meg a lehetőség, amikor a Honvéddal edzőmeccseket játszottunk Linzben. Akkoriban Kárpáti Gábor az osztrák úszószövetség szakágvezetőjeként tevékenykedett, ő kért fel a pólóválogatott szövetségi kapitányának. Nem kellett kiköltöznünk emiatt Ausztriába, havonta egyszer-kétszer péntek délutántól vasárnap délelőttig tartottam edzéseket a csapatnak. A vízilabda ott amatőr sport, tanulnak vagy dolgoznak mellette a játékosok.

– Nem vetődött fel, hogy magyar csapat kispadjára is leüljön?
– Megvan hozzá a végzettségem, de nincsenek ilyen ambícióim. Jó volt kicsit gyakorolni az edzői hivatást, viszont ez itthon főfoglalkozás, márpedig az ügyvédi munkámat nem szeretném feladni. Az edzői munka egyébként is bizonytalan: ha jól csinálod, akkor is gondolhatja valaki, hogy nem vagy elég jó… Néha kacérkodtam a gondolattal, de hamar elengedtem az ügyet, mert a szakosztály-igazgatói pozíciónál többet nem tudnék vállalni – azt viszont nagyon élvezem.

– A medencében elért sikerei mellett a korábbi csapattársai rendszerint kiemelik a sportemberi nagyságát is. Jól sejtem, hogy ez még többet jelent, mint ha kétszeres olimpiai bajnokként hivatkoznak önre?
– Igen, mert attól, hogy valaki sportolóként eredményes, még nem feltétlenül jó ember. Nekem mindig a példamutatás volt a legfontosabb. Azért választják ilyen sokan a vízilabdát, mert már az elődeink is példaképek voltak, aztán jöttünk mi, és azóta már az utánunk következő generáció is sikeresen szerepel. Olyan szinten termeli ki magából a sportág a tehetségeket, hogy folyamatosan ott vagyunk a világ élvonalában. Persze egy-egy kisiklás előfordul, de a magyar válogatott alapvetően mindig esélyes a végső győzelemre.

– Mikor lőtt legutóbb kapura?
– Nem tudom megmondani, de biztosan évek teltek el azóta. Úgy voltam vele, ha befejezem az élvonalbeli pályafutásomat, versenyszerűen nem folytatom a vízilabdázást – nem akartam a másod- vagy harmadosztályban játszani. Ha az „öregfiúk” összeállnak egy-egy gálamérkőzésre, örömmel csatlakozom, de arra nem vágyom, hogy rendszeresen megpróbáljam felvenni a kesztyűt a nálam fiatalabb, gyorsabb és energikusabb játékosokkal.

– Na és hogy áll az asztalitenisszel?
– Másodikos gimnazistaként félévkor két tárgyból buktam miatta. Az esti edzés előtt nem tanulással töltöttem a szabadidőmet, hanem a hasonlóan megszállott évfolyamtársaimmal püföltük a labdát a Városmajori Gimnázium pingpongasztalain. Nem szoktam felsorolni a titulusaim között, úgyhogy kevesen tudják rólam, de annak idején gimnáziumi pingpongversenyt is nyertem. Persze ennek megvolt a hátulütője – a bukás…

– Mit kívánjak a következő ötven évre?
– A céljaim, vágyaim már elsősorban arra irányulnak, hogy a gyermekeink ugyanolyan boldog és sikeres életet éljenek, mint amilyen nekünk megadatott. A mai világban mindenkit beszippant a digitális világ, de azon dolgozunk, hogy a hagyományos értékek szerint nőjenek fel: tanuljanak, sportoljanak, valódi kapcsolatokat alakítsanak ki.