Üdvözítő szemlélet – Patai Gergely publicisztikája

„LÁSSUK ÁT A FOLYAMATOT!” – mondogatta előadásain kedvenc egyetemi professzorom, majd felvázolta a sematikusnak szánt ábrát, amelyet persze nekünk, földi halandóknak értelmezni is nehéz volt, nemhogy átlátni. Azért valami mégiscsak ragadt rám a koszon kívül: azóta mindenben az összefüggést keresem, az előzmény és a következmény legalább annyira fontos, mint maga a történés.

Bevallom, kezdő tudósítóként olykor furcsálltam a mérkőzéseket követő edzői nyilatkozatokat. Az még hagyján, hogy a vesztes csapat „dolgozik tovább”, de a győztesnek miért kell máris a következő mérkőzésre koncentrálnia? Aztán persze megértettem, hogy a szakvezetők is folyamatban gondolkodnak, elvégre a mókuskerékben nincs megállás – kiváltképp, ha olyan sűrű a versenynaptár, mint a mai világban.

A pandémia hatására ugyanis feltorlódtak az események az előző ciklusban, így fordulhat elő, hogy három éven belül a szingapúri lesz a negyedik vizes világbajnokság. Ugyanaz az esemény, a rangja sem csorbult, mégis eltérő olvasatot adhatunk neki: három éve a hazai rendezés miatt volt különleges a vb, a fukuokai és főleg a dohai viadal a kvótaszerzés és az olimpia jegyében zajlott, most pedig már az új ciklus elején járunk. S hogy ez mit jelent a gyakorlatban? A pólócsapatoknál például építkezést, kísérletezést, tapasztalatszerzést – folyamatszemlélet, ugyebár…

Amikor két éve férfi vízilabdázóink világbajnokok lettek, sajnáltam, hogy a közelgő klubidény miatt nem jutott több idejük megélni a sikert, a párizsi olimpia csalódása után viszont kimondottan jól jött, hogy az egyesületükhöz visszatérve új impulzusokat kaptak a játékosok. A közeg más, de azért találunk összefüggéseket, elvégre a magyar válogatott gerincét az FTC, a spanyolét a Barceloneta, az olaszét a Pro Recco, a görögét az Olym­piakosz adja. Márpedig az előző két évadban a ferencvárosiaknak jutott a legtöbb sikerélmény, a hazai színtéren és a nemzetközi porondon is taroltak, a Bajnokok Ligája máltai négyes döntője után lendületből érkeztek meg a válogatotthoz.

Egy nap ünneplés, három nap pihenés – aztán találkozó a Duna Arénában. A férfiválogatottat irányító Varga Zsolt nem vesztegette az időt, mihelyt (szinte) teljes lett a keret, már indultak is Nápolyba, hogy az olaszokkal közösen készüljenek a világbajnokságra. Ilyenkor az a szokás, hogy a kétkapus gyakorlások eredményét nem hozzák nyilvánosságra a felek, viszont rendszerint játszanak egy hivatalos (leánykori nevén felkészülési vagy barátságos) mérkőzést is – „nyílt lapokkal”, közönség előtt. Itt jegyeznénk meg, hogy az olimpiai balhé, heves reklamálás és parkolói inzultus miatt fél évre eltiltott riválisnak a nagy visszatérést jelentette az összecsapás, amelyet ennek megfelelően kezdett, hatgólos előnyéből egyet meg is őrzött a végéig. Másfél héttel később Szicíliában visszavágtak a mieink az olaszoknak, a kettő között megjárták Rijekát, ahol három góllal megverték a horvátokat, vagyis mondhatjuk, hogy jó úton jár a csapat. Mondhatjuk, de nem feltétlenül a számszerű eredmény miatt – általános igazság, hogy abból nem érdemes különösebb következtetést levonni. Az önbizalom és a csapatépítés szempontjából a felkészülés közben is fontosak a sikerek (mi az, hogy?!), a fejlődési folyamatot tekintve ugyanakkor kevésbé mérvadó, hogy mit mutat az eredményjelző. Láttam már karón varjút, szóval a kincstári optimizmusomat egyáltalán nem az indokolja, hogy a hétvégén rangos felkészülési tornát nyert meg férfiválogatottunk…

…sokkal inkább az, amit a sajtónyilvános edzésen láttam. Na, nem a taktikai elemekről beszélek (a suszter maradjon csak a kaptafánál), hanem arról a bizonyos egységről, amely a csapatsportágakban nem hátrány, ha megvan. Arról, hogy az egyszerű előny-hátrány játékban is minden blokknak, gólnak és védésnek úgy örülnek a játékosok, mintha máris megnyerték volna a világbajnokságot. Pedig most még nem az aranyérem, csak néhány tubus sampon és naptej forgott kockán… Az olyan elvont fogalmakat, mint az akarat és az elkötelezettség előbb-utóbb a számok is tükrözik – példának okáért a férfiválogatott emberhátrányos mutatója, amely a horvátok ellen a nyolcvan százalékot súrolta. Az ellenfelet irányító Ivica Tucak egyébként óvatos duhaj a fiatalítást illetően, de nem ez a jellemző, a legtöbb riválisnak a ciklus első éve egyben kezdetet is jelent.

Hogy mást ne mondjunk, a női mezőnyben az elmúlt évtizedben már-már egyeduralkodó amerikaiak tizenöt-tizenhat éves játékosokat is magukkal vittek a világkupa selejtezőtornájára, a drasztikus fiatalítás oltárán feláldozták az eredményességet, ugyanis lemaradtak a sorozat döntőjéről. A magyar válogatott szövetségi kapitánya, Cseh Sándor is bátran nyúlt a fiatalokhoz, de olyan tehetségeket hívott be, akik a korosztályos világversenyeken már letették a névjegyüket, és az ob I-ben látottak alapján a felnőttmezőnyben is megállják a helyüket.

Az eredmény? Hét győzelem mellett mindössze két vereség, második hely a világkupában. A férfiakhoz hasonlóan a nőknél is két olyan válogatott játszotta a döntőt, amely az olimpián nem jutott a legjobb négy közé, vagyis az erőviszonyokat illetően nem tisztult a kép. A vk a kísérletezést szolgálja, presztízse valóban nem hasonlítható a többi világversenyéhez, de ennél többet aligha hozhattak volna ki a sorozatból a mieink. Aki az ezüstre legyint, mondván, ez csak a vk volt, vajon akkor is megvonja a vállát, ha három vereséggel tért volna haza a csapat Csengtuból?

Folyamatszemlélet ide vagy oda, amondó vagyok, érdemes a nagy pólótornákat önmagukban is értékelni. Az olimpia mindent visz, de a világbajnokság az én értelmezésemben akkor is célverseny, ha az új ciklus elején járunk és értelemszerűen még nem lehet olimpiai kvótát szerezni. Azokkal a csapatokkal, amelyek a vb-n, a világkupában – és az amerikaiakat, valamint az ausztrálokat leszámítva az Európa-bajnokságon is – éremért küzdenek, Los Angelesben is számolni kell.

Meglehet, még mindig szűk a mezőny, ám rendkívül sűrű, a legjobb nyolc csapat nagyon közel van egymáshoz – vagyis az előzetes erőfelmérők, a hasznos tapasztalatok sokat érhetnek a végelszámolásnál.

Ezért is üdvözítő, hogy a héten mindkét vízilabda-válogatottunkat láthatjuk – Gödöllőn, illetve a Hajós uszodában – erős riválisok ellen játszani. A hölgyekre a hollandok és a görögök ellen is nehéz ütközet vár, míg az urak negyven órán belül találkoznak a montenegróiakkal, a spanyolokkal és a szerbekkel. A hétvégi szicíliai férfitorna is megmutatta, hogy a sorozatterhelés természetes velejárója a hullámzás: a spanyolok például megverték a mieinket, de az olaszoktól és a görögöktől kikaptak, az említett két csapat viszont alulmaradt Varga Zsolt együttesével szemben. A budapesti találkozókat is ideértve vasárnapra már nyolc hivatalos mérkőzésen lesz túl a magyar férfiválogatott, vagyis bőven lesz miből mazsolázni a videós elemzéseknél, mielőtt Szingapúr felé veszi az irányt a csapat.
Nekünk viszont szerencsére nem kell a világ másik végére utaznunk, hogy szurkolhassunk a pólóválogatottaknak: a nagy tornák előtt évtizedek óta örömmel jönnek Budapestre a vetélytársak, hogy a Margitszigeten készüljenek. Nemhiába, a sportág Mekkájában a felkészülési mérkőzés is éles meccsnek számít.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!