Nem volt nagy ötlet – Szöllősi György jegyzete

Magyarország a vízilabdázás történetének legeredményesebb nemzete, úszóink szinte minden olimpián szereztek érmet, a legtöbbször aranyat is, azóta, hogy Hajós Alfréd nyerte meg Magyarország és az egyetemes úszósport első olimpiai aranyérmét 1896-ban, az első újkori olimpián. És mégis: most először kaptuk (szereztük) meg azt a lehetőséget, hogy világbajnokságot rendezzünk a legsikeresebb sportágaink egy részét tömörítő vizes sportokban.

Tovább megyek: nem egyszerűen az első magyar csapat a férfi vízilabdázóké, amely hazai pályán játszhat világbajnoki döntőt a magyar sport és olimpizmus bő évszázados történetében, hanem mindent egybevetve ez lesz az első világbajnoki finálé, az összes csapatsportágat tekintve, amelynek mi adunk otthont.

Ez a tény pontosan jelzi, hogy az elmúlt száz évben – miközben sportolóink sikerei folyamatosan táplálták nemzeti öntudatunkat és fénycsóvát jelentettek a legsötétebb történelmi időszakokban is – egyszer sem voltunk abban a helyzetben, egyszer sem volt annyi pénzünk, olyan sportdiplomáciánk, olyan létesítményeink, hogy házigazdái lehessünk egy ilyesfajta világeseménynek. Amikor úgy tűnt, hogy 1920-ban olimpiát rendezhetünk, még egy világbirodalom büszke társfővárosa volt Budapest, hogy aztán az első világháború és annak következményei, az újabb háború, majd a proletárdiktatúra hosszú időre lehetetlenné tegyék, hogy ilyen vállalkozásról egyáltalán álmodozni merjünk.

A külföldiek millióit a Városligetbe vonzó millenniumi kiállítás már a múlt ködébe vész, de az idős emberek még a mi gyerekkorunkban is könnyes szemmel meséltek az 1933-as gödöllői cserkész világdzsemboriról (ahol a mozgalom alapítója, Lord Baden-Powell jelentette be, hogy amikor megálmodta a cserkészetet, éppen olyannak képzelte el, amilyenné a magyarok tették), vagy az 1938-as eucharisztikus világkongresszusról. Úgy képzelem, hogy körülbelül ezek lehettek olyan nagyságrendű események, amelyekkel egy lapon említhető a most zajló vizes vb.

Emberöltők teltek el hasonló közösségi élmény, nemzeti teljesítmény nélkül, s miután nem tudtuk, hogy milyen mindezt átélni, azt sem tudtuk, hogy mit mulasztottunk el. Amikor csütörtökön az örömmámorban úszó, csodás hangulatú vadonatúj Duna Arénából hajóztunk a családommal a leírhatatlan atmoszférájú, zsúfolásig megtelt, felújított Hajós Alfréd uszodához a FINA-vb hajójával, Hosszú Katinka fináléiról a magyar–görög pólóelődöntőre egy csapat mindenféle nemzetiségű vendéggel, újságíróval, szurkolóval, akkor hasított belém a felismerés, hogy ilyesmire az én életemben még nem volt példa, hasonlót talán még egyikünk sem élhetett át idehaza.

És eszembe jutott, amit csodálatos fotós kollégánk, Farkas Józsi bácsi, a volt válogatott röplabdázó mondott egy prágai munkánk során, amikor már harmadik napja percenként szembesült azzal, hogy miként újult meg a város a rendszerváltás után, legutóbbi ottjárta óta: „Cimbikém, ez a kommunizmus nem volt egy nagy ötlet, igaz?”

A szónoki kérdés megválaszolása helyett pedig élvezzük inkább mindannyian a mai napot: vízilabda-világbajnoki döntő magyar részvétellel, Magyarországon. A korábban amúgy már mindent és mindenhogy megnyerő magyar pólósok egyvalamit még biztosan nem nyertek: hazai vb-t.