CSINTA SAMU 2021.07.26 00:10 Frissítve: 2021.07.26 23:40

Fudzsi két kerékről – Csinta Samu publicisztikája

 

Nem lehet elfelejteni, tartják a kerékpározásról. Persze ez csak arra vonatkoztatható, aki meg is tanult tekerni, de kevesen lehetnek a földkerekségen, akit sohasem vonzott a két keréken egyensúlyozás, közlekedés, száguldás lehetősége. Hiszen ez a jármű ősréginek tekinthető, válfajai közül nem egy immár múzeumi tárgy. Ma már kordokumentumnak számító fényképeken is látni, amint férfibicikli keresztrúdja alatt átdugva a lábukat tekernek mezítlábas kölykök, kicsavart testhelyzetben, amely áttételes módon olyan mértékben segítette az egyensúlyérzék és az izomerő fejlesztését, amiért manapság szélcsatornákat és egyéb úri huncutságokat is bevetnek. Miközben ólomnehéz vázat kellett irányban tartani; egyáltalán függőleges helyzetben maradni vele.

Belátom, lehet abban némi perverzitás, ha a tokiói olimpia férfi országúti mezőnyversenyének láttán az emberben őskori emlékek tolulnak fel. A kerékpározás azonban olyan, mint a futball, a többség nemcsak képernyőn látta vagy olvasott róla, hanem maga is kipróbálta, versenyzett, győzött vagy veszített, de mindenképpen „belehalt” a tekerésbe. Érezte, amint a tejsav lassan elviselhetetlenül fájdalmassá, már-már lehetetlenné teszi a legkisebb mozgást is. Aztán valahogy célba ért, és az mindenért kárpótolt.

A nyári játékok országúti mezőnyversenyének 234 kilométeres távja persze nem civil kategória, még tévén végignézni is fárasztó, hacsak az ember nem a kerékpársport „elvetemült” híve, netán szakértője, aki egy jó sebességváltáson, a mezőny meg-meglódulásán is hosszasan tud csettintgetni. Mivel azonban ezt az utat még ezen a szinten is több mint hat óra alatt őrlik le a versenyzők, az ismerősnek vélt érzéseken túl sokkal több empátiát felvonultatni képtelen sima szurkoló koncentrálását sűrűn megzavarják az olyan földi hívságok, mint például a Fudzsi látványa. Japán legmagasabb hegye, az ország egyik jelképe, sziluettje évezredek óta a tökéletes szépség megtestesítője, így aztán nem csoda, hogy gyakran előfordul a különböző művészi ábrázolásokban. A fáma úgy tartja, először egy névtelen szerzetes mászta meg, azóta további milliók, hiszen – miután meghódítása nem igényel különösebb felszerelést, illetve előzetes tapasztalatot – a japánok számára szinte kötelező a Fudzsi csúcsáig tartó szent zarándoklat.

A gyalogos Richard Carapaznak sem okozott volna gondot, annál is kevésbé, mivel ecuadori szülőhelye, Tulcán 2980 méter magasan fekszik, ilyen alapokkal aligha jelentene problémát a 3776 méteres Fudzsi meghódítása. Carapaz azonban nem zarándoktempóban, hanem az alatta lévő kétkerekűt a lehetséges legmagasabb sebességfokozatban kergette egyre feljebb. De nem itt nyerte meg a versenyt – persze ki tudná megmondani, hogy igazából hol is –, sőt, még csak a Mikuni-hágón sem, bár az alaposan megrostálta a főmezőnyt. Miközben kicsit drukkoltam a japánoknak, ugyan ragadtassák már magukat némi polgári engedetlenségre, minél nagyobb számban legyenek ott az útvonal mentén. Ám a fák Japánban sem nőnek az égig, a hatóságok kérése, felszólítása hatékonyabbnak bizonyult, mint az emberek legendás sportszeretete, külföldiek iránti tisztelete.

Fogalmam sincs, hogy van-e nekik a Tour de France legismertebb rajongójához, Didi Senfthez hasonló ikonikus szurkolójuk – aligha, hiszen akkor bizonyára tudnánk róla –, de most egy sima palánkdöngetés is megtette volna. A 2014-ben visszavonult német persze már átlagos olimpiai biztonsági intézkedések mellett sem ugrálhatna villájával és ördögjelmezében a bringások mellett, nemhogy ilyen karanténvész közepette, de hangulati elemként sosem ártanak a hasonló pittoreszk figurák. Sőt, országimázs-építés szempontjából sem, aminek hordozójaként a kerékpárversenyeknél jobbat kitalálni sem lehetne, az út mentén ugyanis a rendezők az illető ország legfontosabb nevezetességeit szokták „végigfuttatni.” De ez másik kor, amelyben az olimpiai bajnok Szilágyi Áront a rendezők azonnali kézfertőtlenítésre szólították fel, amint ökölpacsizásra ragadtatta magát harmadik, történelmi aranyérme után.

A körülmények ellenére is nehéz elvonatkoztatni korábbi életünk „normalitásától”. Hogy kit milyen mértékben ragadott magával a megnyitóünnepség, nem kívánom taglalni, hiszen, mint tudjuk, ízlések és pofonok. A nagyon precíz, nagyon high-tech produkció nálam biztosan nincs az első ötben, a listát Barcelona vezeti, ahol Montserrat Caballé és Freddie Mercury énekelt számomra örökre emlékezetesen, egy kerekesszékes íjász pedig szép ívű lövéssel gyújtotta meg az olimpiai lángot. Mint utólag kiderült, csak szimbolikus módon, a felvételek tanúsága szerint ugyanis a lövés túl széles volt, valahol a kandeláberen túl csapódott be. De hát azért van az elektronika, hogy minél nagyobb mértékben korrigálja az emberi hibát, a láng tehát időben fellobbant.

A tokiói ceremónia képtelen volt akár kicsit is felmelegíteni, azóta viszont tudom, hogy a versenyek, a sportolói teljesítmény változatlanul, ilyen körülmények között is képes izzásba és izgalomba hozni. És nemcsak Szilágyi Áron csodatétele, Siklósi Gergely ezüstérme, hanem a számomra eddig csak felületesen ismerős kerékpársport is. Ami ugyanis az országúti versenyen zajlott, maga volt az élet drámaiságával, fordulataival, örömteliségével – és mélységes emberségével. Ahogyan a döntő szökés során az amerikai Brandon McNulty és Richard Carapaz szinte csapattársaként együttműködtek, hogy kihozhassák a maximumot életük nagy lehetőségéből. Azzal együtt, hogy abba az erős túlzásba az ecuadori sem esett, hogy az utolsó emelkedőn se hagyja magára a lankadó amerikait. Hogy ebben nem volt semmi ördögtől való, bizonyítja az a mosolykommunikáció is – a szavakat nem hallhattuk –, amely McNulty és az újdonsült olimpiai bajnok között zajlott.

Az eddig egészen más versenyekről ismert Fuji Speedway önmagában sivár képét egészen meleggé, emberivé varázsolta a „csata” utáni kép. A sorra beérkező versenyzők erejük határán, de onnan kicsit még innen előbb gratulálni gurultak oda a győzteshez, és csak utána kezdtek levegőt és frissítőt „vételezni”. Richard Carapaz, Ecuador történetének második olimpiai bajnoka pedig szélesen, de szemérmesen mosolygott, mint aki tudja, hogy nem mindennapi dolgot tett, de azért mégsem kellene ilyen túlzásokba esni.

Azt, hogy a remek ecuadori kerékpározó annak idején milyen biciklivel próbálkozott először, nem tudom, de tekintve, hogy nemrég lett 28 éves, valószínűleg nem a múlt század hetvenes esztendőinek kelet-európai csúcsmodelljének számító Ukrajna márkájú kerékpárral tette meg az első kanyarokat. A később egyre inkább kinyíló világ Carapaz karrierjét is bizonyosan segítette, tehetsége nem kallódott el a Kolumbia és Ecuador határán húzódó hegyvidék kemény világában. Most az ő példáján felbuzdulva nyaggathatják szüleiket az első kerékpárért vagy a meglévő jobbra cseréléséért napjaink kisgyermekei, tizenévesei. És nemcsak azért, mert biciklizni ma trendi, környezetbarát és szinte bárhová eljutást engedélyez. Egy versenyen a célba érés pedig amúgy is mindenért kárpótol. Még akkor is, ha a mi kedvencünk, Valter Attila az olimpián nem így képzelte el.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! 

2021.09.11 21:15:22

Tokió 2020 MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Úgy is mondhatom, van mire szerénynek lennünk.

2021.09.07 23:34:33

Tokió 2020 VINCZE SZABOLCS

NS-VÉLEMÉNY. Sosem volt még ilyen erős és egységes a magyar paralimpiai csapat.

2021.09.05 16:03:25

Tokió 2020 VINCZE SZABOLCS (Tokió)

A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke szerint a magyar versenyzők mindent kihoztak magukból.

2021.08.25 09:15:01

Tokió 2020 NAGY PÉTER, NÉMETH ANDREA, PAPP BÁLINT

A franciák az összesen megszerzett 33 érmükből 16-ot nem egyéni számban nyertek az olimpián.