Nem csak duma volt – Lakner Gábor jegyzete

Erről beszéltek.

A negyeddöntő a lényeg, addig tulajdonképpen mindegy, mi történik, akkor kezdődik az olimpia, amikor belépünk az egyenes kieséses szakaszba.

És nem csak duma volt.

A női pólósok után a férfiak is magabiztos győzelemmel léptek a négy közé, mindkét együttes olyan meccsen, amelyet el is lehetett volna veszíteni az erős ellenféllel szemben, de erre egyik csapatunk sem adott esélyt vetélytársának. Így aztán tizenhárom év után újra – egyben másodszor – mindkét vízilabda-válogatottunk elődöntőt játszhat az olimpián. Pekingben a fiúk aranyérmet nyertek, a lányok negyedikek lettek, ami nem volt rossz szereplés, de Tokióban még ennél is jobb lehet a mérleg.

Hogy miért?

Mert ez két vagány csapat. Nem megy be a lövés? Nem baj, majd a következő. Kiállítottak valakit? Nem baj, legközelebb is odaáll, és letekeri a center fejét. Elmaradt az ítélet? Akkor legközelebb keményebben küzd a megváltó sípszóért. Megadtak egy olyan gólt, amelyiknél a labda a képzeletbeli gólvonal közelében sem járt? Akkor a kapus kivédi a következő lövést, meg az azutánit.

És végre olyan csapataink vannak, amelyekben nem egy emberen múlik minden. A nőknél Keszthelyi-Nagy Rita simán alájátszik a többieknek, ha az ellenfél lényegében követő emberfogást alkalmaz vele szemben még emberhátrányban is, a többiek meg köszönik szépen, és szétlövik a kaput. A férfiaknál Varga Dénes bármikor közbelő egy olyat, hogy a kapus akkor látja a labdát, amikor már visszafelé jön a hálótartó vasról, de ha éppen másnak sül a keze (a Kaposvár után a horvátokat is megszóró Manhercz Krisztián, ugyebár), akkor gond nélkül tömi labdával. Vagy ott van a másik olimpiai bajnokunk, Hosnyánszky Norbert, akinek többet kell védekeznie, és kevesebbet csilloghat támadásban, ám ez 37 évesen sem derogál neki, és ha el kell vinni a kiállítást, elviszi, akár háromszor is.

Úgyhogy a remények szépek, és ha mindkét együttesünk úgy játszik, ahogy a negyeddöntőben, a fináléban is találkozhatunk velük. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy ne kiabáljunk el semmit – a pólósaink ne is, de én azért különösebben nem izgulok.


A negyeddöntő a lényeg, addig tulajdonképpen mindegy, mi történik, akkor kezdődik az olimpia, amikor belépünk az egyenes kieséses szakaszba.

És nem csak duma volt.

A női pólósok után a férfiak is magabiztos győzelemmel léptek a négy közé, mindkét együttes olyan meccsen, amelyet el is lehetett volna veszíteni az erős ellenféllel szemben, de erre egyik csapatunk sem adott esélyt vetélytársának. Így aztán tizenhárom év után újra – egyben másodszor – mindkét vízilabda-válogatottunk elődöntőt játszhat az olimpián. Pekingben a fiúk aranyérmet nyertek, a lányok negyedikek lettek, ami nem volt rossz szereplés, de Tokióban még ennél is jobb lehet a mérleg.

Hogy miért?

Mert ez két vagány csapat. Nem megy be a lövés? Nem baj, majd a következő. Kiállítottak valakit? Nem baj, legközelebb is odaáll, és letekeri a center fejét. Elmaradt az ítélet? Akkor legközelebb keményebben küzd a megváltó sípszóért. Megadtak egy olyan gólt, amelyiknél a labda a képzeletbeli gólvonal közelében sem járt? Akkor a kapus kivédi a következő lövést, meg az azutánit.

És végre olyan csapataink vannak, amelyekben nem egy emberen múlik minden. A nőknél Keszthelyi-Nagy Rita simán alájátszik a többieknek, ha az ellenfél lényegében követő emberfogást alkalmaz vele szemben még emberhátrányban is, a többiek meg köszönik szépen, és szétlövik a kaput. A férfiaknál Varga Dénes bármikor közbelő egy olyat, hogy a kapus akkor látja a labdát, amikor már visszafelé jön a hálótartó vasról, de ha éppen másnak sül a keze (a Kaposvár után a horvátokat is megszóró Manhercz Krisztián, ugyebár), akkor gond nélkül tömi labdával. Vagy ott van a másik olimpiai bajnokunk, Hosnyánszky Norbert, akinek többet kell védekeznie, és kevesebbet csilloghat támadásban, ám ez 37 évesen sem derogál neki, és ha el kell vinni a kiállítást, elviszi, akár háromszor is.

Úgyhogy a remények szépek, és ha mindkét együttesünk úgy játszik, ahogy a negyeddöntőben, a fináléban is találkozhatunk velük. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy ne kiabáljunk el semmit – a pólósaink ne is, de én azért különösebben nem izgulok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!