Ami jár, és ami nem – Thury Gábor jegyzete

Egyetértek a MOB elnökével, Gyulay Zsolttal, hogy a korcsolyázószövetséggel karöltve nyilatkozatot adtak ki, amelyben állást foglaltak: az olimpiai mozgalomhoz méltón a pályán dőljenek el a versenyek, továbbá a rövid pályás gyorskorcsolya 1000 méteres versenyszámának bíráskodását vizsgálják felül – noha hivatalos jogorvoslat nem létezik az ügyben.

Meggyőződésem, nem lesz foganatja, de ha a MOB nem teszi meg, hogy – legalább – erkölcsileg a sportolói mögé áll, akkor sportvezető és versenyző nem nézhet egymás szemébe. Valljuk be, ennyit lehet sportdiplomáciailag megtenni, többet nem. Elképzelhetetlen, hogy Kína fővárosában önkritikát gyakorolnak, a szintén ebben a számban pórul járt dél-koreaiak felháborodását is lesöprik az asztalról. Úgy látszik, a sportág kissé az ökölvívásra hasonlít, amelyben a bajnokot nagyon meg kell verni a győzelemhez... Ha ez nem elég indok, elképzelhető, öt kínai származású sportoló közül ne az nyerjen már, aki nem az ország állampolgára.

Mi, magyarok számos alkalommal sérelmeztük, ha kárunkra tévedtek a pontozók vagy a bírók. Kevesebb az olyan emlék, amelyben az ellenkezője tolul fel. Ilyen az emberi természet – a jót hamarabb elfelejti, hiszen az a természetes.

Gyakran hallani, hogy „bántják a magyart”. Nos, ezt elfogadom, de nem olyan mértékben, mint azt itt-ott hangsúlyozzák. Persze azt sem mondom, hogy az összeesküvés-elméletek teljesen alaptalanok. Hajtós Bertalan a cselgáncsnemzet Japán háromszoros világbajnokától kapott ki 1992-ben Barcelonában. Regőczy Krisztina és Sallay András a szovjet jégtáncosok uralmát törte volna meg Lake Placidben (1980), vízipólósaink ugyancsak a nagy testvér ellen mérkőztek Münchenben (1972). A magyarral akkoriban nem feltétlenül megbonthatatlan barátságban élő román nemzet fia, Cornel Marculescu vezette a pólómeccset, a Kádár-érában – persze csak magunkban – hihettük azt, ez is Trianon folyománya...

Kis nemzet vagyunk, ám tudatunkban sportnemzet, mi több, az eredmények szintjén már-már nagyhatalom. Még talán feltételezzük is, e státusunknál fogva nekünk „valamivel” több jár. Holott nem jár több. A sport éppen attól (lenne) sport, hogy az eredmények a pályán dőlnek el.

Azt viszont jogosan várjuk el, ha nyerünk, a mi nyakunkba akasszák az aranyérmet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!