Akiknek tényleg a részvétel a fontos – a téli olimpiák csodabogarai

EDDIE EDWARDS
(síugrás)

Alpesi sízőként nem volt elég jó ahhoz, hogy 1984-ben bekerüljön a brit olimpiai válogatottba, ám ahelyett, hogy apja mesterségét kitanulva beállt volna kőművesnek, inkább az ötkarikás álmait hajszolta tovább. Ekkor kattant be a síugrás Eddie Edwardsnak, akit valójában Michaelnek hívtak, de ez éppúgy nem számított, mint hogy sohasem ugrott korábban semekkora sáncról, hogy a madárcsontú síugrókhoz képest a maga 82 kilójával egyenesen dagadt volt, vagy hogy rövidlátóként (a rendes szemüvegére húzta rá a síszemüveget) néha tényleg azt sem tudta, merre jár. Edwards csak ment előre, a megszállottak konok kitartásával, kölcsönszerelésben, mások edzéseire bekéredzkedve, olykor hat sízoknit felhúzva, hogy ne essen le a lábáról a bakancs. Elhivatottsága sikerrel járt, már ha a siker alatt az Edwards léptékével mért eredményt értjük: megfelelt a kvalifikációs előírásnak, s 1988-ban normál- és nagysáncon is elindulhatott az olimpián. Calgaryban mindkét egyéni számban utolsó lett, a győztestől 16, illetve 37.5 méterrel elmaradva.

Mégis, akkor ragasztották rá az Eddie, the Eagle (Eddie, a Sas) becenevet, pályafutásáról később játékfilmet forgattak, viszont bármennyire is példaértékűnek tartották az önmagával vívott (és megnyert) küzdelmét, a nemzetközi szövetség illetékesei, amilyen gyorsan csak lehetett, szabályt módosítottak miatta – hogy soha többé ne keveredhessen hozzá hasonló amatőr a nagyok közé.

EDDIE, A SAS AZ 1988-AS TÉLI OLIMPIÁN

JAMAICA
(bob)

Ahogy Eddie Edwards az egyén akaratának diadalát példázta, úgy a jamaicai bobcsapat 1988-as ötkarikás részvétele a körülmények jelentette akadályok ledöntéséhez mutatott mintát. Elvégre mi számít megvalósíthatatlannak azok után, hogy egy jeget csak a mélyhűtőből és a Pina Coladából ismerő karibi ország képes kiállítani egy valamirevaló négyesbob-csapatot. Az persze más lapra tartozik, hogy az ötlet George B. Fitch amerikai üzletember fejéből pattant ki, aki egy tradicionális jamaicai kocsitoló-versenyen csapott a homlokára, mivel az ott alkalmazott rajttechnika kísértetiesen hasonlít a bobok betolásához. Már csak négy erős és gyors lábú fickó és egy jó edző kellett az idea megvalósításához – előbbit a jamaicai hadseregben találta meg Dudley Stokes, Devon Harris, Michael White és Samuel Clayton személyé­ben, az edzőt, Howard Silert pedig egyszerűen elcsábította az Egyesült Államokból. A végeredmény: a négyes elindult Calgaryban, az utolsó futamon bukott, így utolsó lett, de nem vallott szégyent (különösen a rajtok mentek jól), főleg, hogy a tartalék Chris Stokesnak az utolsó pillanatban kellett – szó szerint – beugrania Clayton helyére sérülése miatt. Majd elkészült a Jég veled! című film, amely persze forgatókönyvszagúvá írta át a valóságot, viszont sok-sok kis nemzettel hitette el, hogy nincs lehetetlen, legfeljebb tehetetlen bobversenyző.

A JAMAICAI BOBCSAPAT CALGARYBAN

SWANEY ELIZABETH
(szabad stílusú sízés)

Eddie Edwardsot Sasnak becézték, noha ő magáról önkritikusan többször is elmondta, a többiekhez képest inkább volt strucc, s a sportágát sem síugrásnak, hanem „síesésnek” kellene nevezni. Ebből a megfontolásból viszont a 2018-as pjongcsangi téli olimpián a női szabad stílusú sí félcső versenyszámában magyar színekben rajthoz álló Swaney Elizabethnek az emu becenevet kellett volna megkapnia – az amerikai születésű versenyző és az Ausztráliában őshonos madár közös jellemzője, hogy önerőből egyik sem tud a levegőbe emelkedni. Egy olyan sportágban, amelyben a talaj fölött kivitelezett ugrások és trükkök milyensége alapján hirdetnek győztest, mindez fölöttébb kínos hiányosságnak vélelmezhető. Swaney Elizabeth nyilván tisztában volt azzal, hogy tudása nemhogy kevés a nemzetközi élmezőnyhöz, hanem lényegében nincs is. Egy, a pjongcsangi játékok alatt megjelent denveri újságcikk szerint az olimpiai szereplésre mindennél jobban vágyó, korábban magát több más sportágban is kipróbáló, s egyébként roppant intelligens, tanult és tájékozott Swaney „kvalifikációja inkább a versenyek szorgalmas látogatásának, mint versenyzésének” tudható be. Ezeken annyi pontot össze tudott „akrobatáskodni”, hogy a kvótaszerzés feltételeit teljesítse, s bekerüljön a 23 ötkarikás résztvevő közé. Akik közül persze 23. lett…

TRÜKKÖK NÉLKÜL – 2018, PJONGCSANG

PITA TAUFATOFUA
(sífutás)

Amennyiben a tongai „többpróbázóban” Eddie Edwards XXI. századi örökösét véljük felfedezni, nem tévedünk nagyot, bár ennél azért valamivel bonyolultabb Pita Taufatofua jellemrajza. Két példa a megszállottak párhuzamos életrajzából: Edwards egyszer egy finnországi elmegyógyintézetben töltötte az éjszakát, mert máshol nem talált olcsó szállást, Taufatofua pedig úgy vállalta a dél-koreai edzőtáborozást, hogy egy óvodai csoportszobában aludt, ráadásul a gyerekek reggeli érkezéséig el is kellett tűnnie. Ám amíg a brit síugró kizárólag magának akart bizonyítani, addig a tongai aprócska hazájára (is) fel kívánja hívni a figyelmet. Sikerrel, hiszen aki a legutóbbi három olimpia megnyitóján meglátta a kókuszolajjal bekent felsőtestű, a ta'ovala szoknyának hívott, tradicionális népviseletben parádézó, országa zászlaját vigyorogva lengető sportolót, előbb-utóbb Tongára, nem pedig egy exhibicionista félbolondra asszociált. Ettől persze tény, hogy az Ausztráliában élő, mérnök végzettségű, sokféle karitatív tevékenységet elvállaló 38 esztendős Pita Taufatofua Rio de Janeiróban és Tokióban is úgy esett ki az első fordulóban a tekvando +80 kg-os súlycsoportjában, mint a huzat, s hogy a 2018-as téli olimpián 110. lett a sífutók 15 kilométeres viadalán, majdnem 23 percet kapva a svájci Dario Colognától. 2022-ben nem lesz ott Pekingben, mint ahogy egyetlen tongai sportoló sem, de ismerve a csendes-óceáni szigetország közvetlen szomszédságában január 15-én kitört vulkán pusztítását (Taufatofua apját is eltűntként keresték, hogy aztán a 74 éves férfi egy hét után úgy bukkanjon fel a nappaliban, mintha mi sem történt volna), ez most a helyiek legkisebb gondja.

HUBERTUS VON HOHENLOHE
(alpesi sí)

Ha valaki hat olimpián összesen tizenöt versenyszámban teszi magát próbára a téli sportok királyának tartott alpesi sízésben, legjobb eredménye pedig egy izmos 26. hely műlesiklásban, azt aligha nevezhetjük egyszerű szerencselovagnak. Pedig a most 62 esztendős Hubertus von Hohenlohe herceg mégiscsak passzióból, méghozzá úri passzióból kezdett el olimpiákra járogatni. Az anyai ágon a mi Festetics Taszilónkkal is rokonságban álló nemesi sarj Mexikóvárosban született (apja akkoriban éppen gyárat igazgatott ott) olasz és német szülők gyermekeként, s mivel Ausztriában töltötte a kamaszéveit, síelni is egészen jól megtanult. Arra persze esélye sem volt, hogy az osztrák válogatott közelébe jusson, viszont abban senki sem tudta megakadályozni, hogy szülőhazája színeiben versenyezzen. Mást talán zavart volna, hogy Mexikónak akkoriban, a nyolcvanas évek elején nem volt önálló szövetsége, a menő fotósként és khm…, egyedi stílusú popelőadóként egyaránt ismert Von Hohenlohe azonban nem akadt fenn ilyen apróságokon: fogta magát és megalapította… 1984-ben, Szarajevóban mutatkozott be a játékokon, s harminc évvel később (!), Szocsiban láthattuk legutóbb a mexikói muzsikusok hamisítatlan viseletét mintázó síruháját. Nem rajta múlt, hogy Pekingben nem lesz ott a rajtállásban: túl a hatvanon is elindult a liechtensteini kvótaszerző versenyen, de már nem volt elég fürge. Viszont tartalékként bevetésre készen áll, ha a mexikói kvótás Rodolfo Dicksonnal történne valami.

VANESSA MAE
(alpesi sí)

Tizenhárom évesen már Beethoven és Csajkovszkij hegedűversenyeit játszotta, ám a klasszikus zene nem elégítette ki a vágyait, ezért a pop felé vette az irányt. Mire kettőt pislogott, világhírű lett: sorra jelentek meg a nagylemezei, koncertezett Michael Jacksonnal, fellépett a 2002-es paralimpia megnyitóján. Ám nem érte be ennyivel, egy olimpiai részvételt is be akart írni az önéletrajzába. S lőn, 2014-ben alpesi sízőként kijutott az ötkarikás játékokra, apja szülőhazája, Thaiföld színeiben, sőt a papa vezetéknevét használva, Vanessa Vanakornként lécet csatolva. Tökutolsó (67.) lett, több mint ötven másodpercet kapott a győztes szlovén Tina Mazétól, de – 23 versenytársával ellentétben – mindkét futamon célba ért. S ez ahhoz képest, hogy lényegében az utolsó utáni pillanatban szerzett kvótát, a reméltnél is szebb eredménynek tetszett. Csakhogy a játékok után a nemzetközi szövetség (FIS) vizsgálata kiderítette, hogy Vanessa Mae kvalifikációja nem volt éppen szabályos, mert a kvótaszerző szlovéniai versenyen a rendezők úgy manipuláltak az eredményekkel és a jegyzőkönyvekkel, hogy azzal a hegedűművész-sízőnek kedvezzenek. Négyéves eltiltást kapott, azonban ő nem nyugodott bele a döntésbe. A nemzetközi Sportdöntőbírósághoz (CAS) fordult, a testület pedig neki adott igazat és felmentette.

VANESSA MAE SZOCSIBAN

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 29-i lapszámában jelent meg.)