BAKOS GÉZA 2010.04.15 11:35 Frissítve: 2013.05.06 02:15

Ronaldo fordított Guardioláék ellen

2002 tavaszán, mint legtöbbször, kiélezett harc folyt az európai elitbajnokságokban. Az április közepi hétvégén négy vezető ligában is erősen botladozott az akkori éllovas, és bizony mindannyian el is buktak aztán az idény végén. Nem volt kivétel ez alól Ronaldo és csapata sem, hiába múlta felül kínkeservesen Pep Guardiola együttesét.

Totti (középen) még a pályán, Guardiola már edzőként tevékenykedik (Fotó: Aciton Images)
Totti (középen) még a pályán, Guardiola (mögötte) már edzőként tevékenykedik (Fotó: Aciton Images)

Van az úgy, hogy a listavezető nem bírja végig a saját maga által diktált tempót, avagy a történelmi lehetőség miatt rá nehezedő feszültséget. Pontosan nyolc évvel ezelőtt az öt legnagyobb európai bajnokságból négyben is súlyos nehézségekkel küzdött az éllovas, ami egyikben sem bizonyult átmeneti zavarnak – végül mindannyian elbuktak. A kivételt Anglia jelentette, ahol az Arsenal tisztességes előnnyel állt az élen, de a tárgyalt hétvégén nem is volt módja betlizni, mivel a Manchester United elleni szuperrangadóját csak hetekkel később játszották le az FA-kupa elődöntője miatt (amelyben az esélyesek nyertek), míg másik nagy üldözője, a Liverpool – Owen góljával – átszenvedte magát valahogy a sunderlandi akadályon.

Az NS 2002. április 15-i számának kontinentális összefoglalóját mankóul használó „körkapcsolásunkat" kezdjük Spanyolországgal. A Barcelona az Alavés legyőzésével (gólszerző: Saviola 2, Fábio Rochemback) közelebb került a BL-hez – ekkoriban ugyanis (Sztoicskovon, Romárión, Michael Laudrupon, Ronald Koemanon már túl, Ronaldinhón, Messin még innen, Rivaldo mellett sok más brazillal, illetve hollanddal) az volt a célja, hogy a következő szezonban elindulhasson a Bajnokok Ligájában. Ez teljesült is, ám a dobogós helyezést már nem sikerült elérni. Eközben a Real Madrid 3–1-re kikapott az Osasuna vendégeként, és ez az első helyébe került. Vicente del Bosque mester szerint játékosai fáradtak voltak a Bayern München elleni BL-negyeddöntő visszavágójától (2–0 a Bernabéuban), és Pamplonában az sem tett jót nekik, hogy Helguera kiállítása miatt több mint egy félidőt emberhátrányban töltöttek. Morientes századik bajnoki találata nem osztott, nem szorzott.

A BL előző évi és eggyel azelőtti (vesztes) döntőse, a Valencia pedig köszönte szépen, és a Mallorca elleni idegenbeli 1–1-gyel ha szűken is, de átvette a vezetést. Legközelebb aztán 1–0-ra nyerni tudott a Deportivo elleni rangadón, és ettől olyannyira szárnyra kapott, hogy a további három meccsét is hibátlanul teljesítetve végül hét (!) pont előnnyel zárt az élen. Rafa Benítez együttese ezzel némiképp revánsot vett a két évvel korábbi BL-fináléért, amelyben éppen a Real állta az útját. A „királyi gárda" ezalatt nem akart két szék között a pad alá esni, és a Bajnokok Ligájában előbb az örök rivális Barcán rágta magát keresztül, majd a döntőben a Leverkusenen is. Ez volt öt éven belül a blancók harmadik trófeája a csúcssorozatban! (Más kérdés, hogy amint egyre galaktikusabbá váltak, úgy fogytak el az eredmények is a következő esztendőkben…)

Ha már szóba kerültek a „gyógyszergyáriak": évek óta ott voltak a Bundesliga élmezőnyében, de a csúcsra még egyszer sem értek fel, és gondolataikban fájó emlékként mindig ott sötétlett a két évvel korábbi este, amikor a legutolsó fordulóban, Unterhachingban vesztették el a már félig a kezükben érzett salátástálat (naná, hogy a Bayern volt a haszonélvező). Ezúttal rájuk is kihatott a hétközi terhelés – 4–2-es sikerükkel kiejtették a BL-ből a Liverpoolt –, és Hamburgban már a 13. percben kialakult a végeredmény (1–1). Holott ez a HSV minden volt, csak nem verhetetlen: erősen hullámvasutazott az idény során, és nem véletlenül szerénykedett a középmezőny második felében.

A legfőbb üldöző, a Dortmund azonban – ekkor még – nem tudta leütni a meccslabdát, és kaiserslauterni vereségével már öt pontra nőtt a lemaradása a Leverkusenhez képest. Három kör volt csupán hátra... És a Bayer megint összecsuklott! A még megszerezhető kilenc pontból csak négyre tellett az erejéből, így azóta is várnia kell fennállása első aranyérmére. Ballack hírhedt ezüstkollekciója egyébként ekkor, 2002 közepén gyarapodott a leggyorsabban, hiszen hamarosan a BL-finálé, majd a Távol-Keleten megrendezett világbajnokság döntője után is gratulálnia kellett a győztesnek (Real, illetve Brazília).

Franciaországra talán kevesebb figyelem jutott, de ott is érdekes dolgok történtek. A Lens állomásozott az élen, ám Korzikán – a félidei egygólos előny után – 3–1-re kikapott a Bastiától, ezzel helyzetbe hozva a Lyont. Az Olympique csak részben tudott élni az eséllyel, a Montpellier ellen sovány 0–0-ra volt képes hazai pályán, amivel egy pontra felzárkózott riválisa mögé. Kissé már akkor is meglepő volt Sonny Andersonék tétovasága, mert az ország legdrágább alakulatának számított az övék – de azért ne tévesszük szem elől, hogy míg a Lens négy évvel korábban bajnok volt, az OL még sohasem! A legutolsó forduló aztán méltó befejezése volt a szezonnak: a minimális különbséggel még akkor is jobban álló Lens éppen a Gerland-stadionba látogatott, és egy bajnoki döntőnek beillő mérkőzésen 3–1-re alulmaradt – átengedve a Lyonnak a trónt, amelyet az úgy megszeretett, hogy hét esztendőn át le sem szállt róla...

Olaszország egy tekintetben kakukktojás áttekintésünkben. Az Internazionale ugyanis a Real, Leverkusen, Lens trióval ellentétben nem szenvedett vereséget, nem vesztett pontot – de a legvégén ugyanúgy szomorkodhatott, mint már kivesézett sorstársai. Nem a Mourinho-féle sztáralakulat volt ez, és nem is az, amely – részben még a portugál nélkül – zsinórban söpörte be a scudettókat az évtized második felében, hanem az a „lúzer" alakulat, amely ekkor már 13 éve szeretett volna újra rákerülni a Serie A dicsőségtablójára. Pillanatnyilag minden reménye meg is volt erre, hiszen két ponttal többje volt a címvédő Románál, illetve hárommal a Juventushoz képest, de az aktuális játéknapon majdnem ráfázott.

Az alsóházi Brescia ugyanis, noha Roby Baggio nélkül állt fel, bátran támadni mert a Giuseppe Meazza Stadionban, és a 29. percben egy könnyű szívvel befújt büntetőből a barcás korszaka után Itáliában „levezető" Guardiola meg is szerezte a vezetést a kiscsapatnak. A hajráig így is maradt minden, sőt Vieri már csak sántikálni tudott, de jött csatártársa, a három és fél hónapos szünet után visszatérő Ronaldo, aki előbb egy szerencsés találattal, majd egy gyönyörű lövéssel megfordította az állást. Ezt megúszta az Inter. A szakvezető Héctor Cúper is a brazilt dicsérte, ám a csatárnak elege lett a hosszú évek óta tartó sikertelenségből, és a következő idényre a Real Madridba igazolt (hogy aztán ott is lemaradjon a legnagyobb diadalokról…) Előbb azonban nyert még egy újabb vb-aranyat, és a vitrinjébe tehetett egy újabb Aranylabdát is.

Az Interrel nem volt minek örülnie ezúttal sem: a záró napon a milánóiak kétszer is vezettek a Lazio vendégeként, ám mégis kikaptak 4–2-re – így a vágyott aranyérem percek alatt bronzszínűre fakult.

2001–2002: ez egy ilyen idény volt.

 

1932-ben e napon közölt riportot az NS a napokban lejátszott párizsi francia–olasz válogatott meccsről. A vendégek győztek ugyan 2:1-re, de „ez nem volt siker". A L'Auto nevű sportszaklapból vett idézet szerint „ugyanazt a kommentárt lehetett volna írni a mérkőzéshez, ha az döntetlenre végződik, vagy éppen a franciák nyerték volna meg." Percről percre szakadt fel a tribünön a kiáltás: „ez az a híres olasz csapat?" Igen, az volt: bár a látogatók csatárai a második félidőben négy tiszta helyzetet is kihagytak, majd az összecsapás vége „egy osztályozó mérkőzéshez hasonlított, ahol a győztes csapat taccsra játszik" – amit a helyi közönség tiltakozása kísért amúgy –, Vittorio Pozzo kapitány alakulatában már többen ott voltak a két évvel később világbajnokká váló csapatból, a szakember pedig büszkén nyilatkozta a lefújás után: ez volt a 85. válogatott találkozója, „de ebből csak kettő ment veszendőbe". Ilyen rekorddal márpedig egyetlen kollégája sem dicsekedhetett!

1942-ben e napon az Országos Sportközpont nevű ernyőszervezet arról értesítette a labdarúgó-szövetséget, hogy a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztérium, illetőleg a MÁV igazgatósága visszavonta mindazokat az utazási kedvezményeket, amelyeket eddig labdarúgócsapatok és játékvezetők részére nyújtott. Ennek oka az a minisztériumi rendelet, amely már 1941-ben megjelent, de végrehajtását eddig felfüggesztették. Indoklás: a nehéz utazási viszonyok és a háborús idők. A klubok tiltakozó képviselőinek az MLSZ azt az egyetlen reményt helyezte kilátásba, hogy az OSK még nem törődött bele a változásba, és megpróbálja kieszközölni, hogy legalább az egészen hosszú távolságokra megadják a kedvezményt.

1962-ben e napon eldőlt, hogy a Vasas labdarúgócsapata megvédi bajnoki címét az NB I-ben. A játéknap előtt még az Újpesti Dózsának volt esélye befogni az Illovszky Rudolf vezette angyalföldieket, de azok nem bíztak semmit a véletlenre, és Machos, Farkas, Mathesz, illetve Kékesi góljával 4:0-ra kiütötték a Fáy utcába érkező Ózdot (az ezüstérmes lilák egyébként a Megyeri úton nem bírtak az MTK-val). Mészöly Kálmánékat ezután nagy ünneplésben részesítette a több mint tízezres piros-kék nézősereg – majd az egyesület székházában folytatódott a köszöntés, amelyen Kádár János pártfőtitkár mellett más jelentős MSZMP-vezetők is részt vettek.

1972-ben e napon a Tallinnban megrendezett szovjet súlyemelő-bajnokságon Vaszilij Alekszejev felállította ötvenedik világrekordját is. Az ólomsúlyú olimpiai és világbajnok dolgát megkönnyítette a halmozásban, hogy akkoriban a szakítás és a lökés mellett még a nyomás is létezett. A „világ legerősebb embere" ezúttal éppen ebben a harmadik fogásnemben ért el új csúcsot 236.5 kilóval. Alekszejev azonban nem állt le: szakításban ugyan elmaradt addigi legjobbjától, ám lökésben kétszer is feljebb srófolta a rekordot (236, majd 237.5 kilóra), így végül az összetettben is átírta az örökranglistát. Két és negyed évvel korábban kezdte a csúcsgyártást, ezalatt összesen kereken fél mázsát javult (595-ről 645 kilóra)!

1992-ben e napon a labdarúgó BEK utolsó kiírásában kialakult a döntő mezőnye. Ebben a szezonban – az újítások első hullámaként, megelőlegezve a majdani BL jellegét – már csoportmérkőzéseket is rendeztek a legjobb nyolc között, és a két kvartett első helyezettje vívhatta a finálét az elődöntő kihagyásával. Április 15-én az utolsó csoportkörben létrejött az akkoriban álomdöntőnek titulált párosítás, mivel Johan Cruyff Barcelonája Sztoicskov és Bakero góljával 2–1-re legyőzte otthon a Benficát (a Zubizarretát, Guardiolát, Ronald Koemant, Michael Laudrupot is felvonultató katalánok első helye igazából nem forgott veszélyben, mert a másik meccsen a rájuk még veszélyes Sparta Praha alulmaradt Kijevben), míg a Sampdoriának elég volt az 1–1-es döntetlen is a Panathinaikosz ellen. Ne csodálkozzunk, hogy a genovaiak továbbjutását „álomdöntő" címkével látta el a sajtó: abban a csoportban még a Crvena zvezda, az Anderlecht és a Pana szerepelt, márpedig közülük kiemelkedett az előző szezonban KEK-et nyerő olasz csapat, amelynek csatársorában abban az időben a Mancini, Vialli duó rohamozta az ellenfelek kapuját, de mások mellett Pagliuca kapus, Vierchowod, Katanec, Lombardo és Cerezo is fémjelezte Vujadin Boskov alakulatát.