BAKOS GÉZA
2012.03.22 08:53 Frissítve: 2015.01.01 03:31

Jimmy eltékozolt két évet, ezüstnél elakadt

A holland labdarúgás néhány évtized óta rendszerint tele van klasszis játékosokkal, akik egymásnak is konkurenciát jelentenek, legalábbis ha a válogatottról van szó és azonos csapatrészben szerepelnek. A napokon belül 40 éves Jimmy Floyd Hasselbaink jól ismert figurája volt az európai futballnak az ezredforduló táján, de elsősorban klub szinten tűnt ki, ott nem szorult még nála is kiválóbb honfitársai árnyékába. Más kérdés, hogy az igazi sikerek mindenhol elkerülték, s inkább „egyéniben" gyűjtött címeket – góljai által.

Hasselbaink így ünnepelte pályafutása 200. profi gólját (Fotó: Action Images)

 

A Chelsea 2003. március 22-én alaposan „megrakta" a Manchester Cityt a Premier League 31. fordulójában. Akkoriban ez még nem volt meglepetés: bár a házigazda sem tartozott a legközvetlenebb elithez (de sokat közeledett hozzá a kilencvenes évek közepe óta), vendége a középmezőnyben „kolbászolt". Még egyiküknek sem volt milliárdos külföldi tulajdonosa...

Az önmagában nem lett volna szenzáció, hogy Jimmy Floyd Hasselbaink kezdte el a gólgyártást a meccsen, amelyen csapata – a továbbiakban John Terry, Mario Stanic, Frank Lampard és William Gallas találatával – 5–0-ra nyert. Azzal viszont bekerült a hírekbe a 31. születésnapját öt nappal később ünneplő csatár, hogy ez volt kereken a kétszázadik profigólja (végül valamivel 250 felett zárt).

JERREL (JIMMY) FLOYD HASSELBAINK
Született: 1972. március 27., Paramaribo (Suriname)
Állampolgársága: holland
Posztja: csatár
Magassága/testsúlya: 183 cm/86 kg
Csapatai: Telstar (1990), AZ Alkmaar (1991–1993), Neerlandia (1993–95), Campomaiorense (1995–96), Boavista (1996–97), Leeds United (1997–99), Atlético Madrid (1999–2000), Chelsea (2000–04), Middlesbrough (2004–06), Charlton (2006–07), Cardiff (2007–08)
Klubjaiban: 468 bajnoki/197 gól (összes tétmeccs: 576/245)
Válogatottként: 23 meccs/9 gól
Legnagyobb sikerei: Portugál Kupa- és Szuperkupa-győztes (1997), angol Szuperkupa-győztes (2000), 2x angol gólkirály (1999, 2001), vb-4. (1998)

E nagyszerű jubileum kapcsán a statisztikákat böngészve kiderült, hogy a kilenc éve is aktív holland támadók közül csak négyen – Pierre van Hooijdonk, Dennis Bergkamp, Marco Boogers és Patrick Kluivert – voltak akkoriban eredményesebbek Hasselbainknél (igaz, üldözőként ott nyomult szorosan mögötte például az azóta jócskán előző Ruud van Nistelrooy is, akinek mesterhármasával épp ugyanaznap győzte le a Manchester United a Fulhamet).

A másik oldalról Kluivert is csupán négy találattal állt jobban nála, persze rendelkezett egy nagy előnnyel: több mint négy évvel fiatalabb. A gólokat viszont alig jutott kevesebb idő alatt rugdosta, mint hasonló származású kollégája, tudniillik Hasselbainknek (aki az amszterdami születésű korábbi Ajax-sztárral ellentétben még maga is Suriname-ban látta meg a napvilágot, nemcsak a szülei érkeztek onnan) akadt a pályafutásában egy hosszabb időszak, amikor egyszerűen nem talált magának rendes klubot.

Két szezon erejéig a Neerlandia nevű amatőrcsapatban kergette a labdát (hogy vajon milyen sikerrel, sajnos a múlt ködébe vész). Későbbi produkcióinak fényében teljességgel érthetetlen ez a tény, de úgy már korántsem az, ha eláruljuk: első három évadjában, a Telstar és az AZ Alkmaar színeiben ötven másodosztályú bajnokin mindössze ötször vette be a kaput...

Mindennek fényében valóságos csoda, hogy 1995-ben a Campomaiorense (később itt futballozott Vincze István is) valamely különösen éles szemű játékosmegfigyelője rábukkant, és magával vitte délre. A Portugáliában töltött két idénynek sokat köszönhetett, például a Jimmy becenevet, bár ennek eleinte nem biztos, hogy nagyon örült.

Állítólag az ottaniak nehezen tudták kimondani az igazi keresztnevét, amely pedig (Jerrel) igazán nem egy nyelvtörő. A Jimmy ettől függetlenül rajta ragadt, így hívták a következő szezonban a Boavistánál is, ahol már húsz bajnoki gólt termelt.

Sőt megnyerték a helyi országos kupát (valamint a Szuperkupát), ami azért érdekes, mert ez(ek) volt(ak) az utolsó elnyert címe(i) – egyetlen árva Charity Shield-trófeát leszámítva (amelyért csak egy meccset kellett vívni) semmilyen elsőségben nem lehetett többé része: összesen négy rangos kupafinálét bukott el, ráadásul négy különböző klub soraiban...

Mindenesetre hatékonyságának köszönhetően ismert játékos vált belőle, nemzetközi sztárrá azonban Leedsben avanzsált. Ami a portói Jardel árnyékában nem sikerült húsz találattal, Angliában összejött tizennyolccal: 1999-ben az ifjú Michael Owennel (Liverpool) és a rutinos Dwight Yorke-kal (MU) holtversenyben gólkirály lett.

Egyébként már az első unitedes szezonjában 16 találatig jutott az élvonalban, a következőben pedig David O'Leary edző irányításával negyedikként végeztek a Premier League-ben (ez volt az első két idénye a Leeds eddigi utolsó virágkorát jelentő fél évtizednek). Bár nem sokáig maradt az Elland Roadon, máig mint a klubtörténet egyik kimagasló alakját emlegetik arrafelé.

A Chelsea már ez idő tájt fente rá a fogát, ám amikor a könnyű esetnek semmiképpen sem nevezhető Jimmy összerúgta a port első angol munkaadójával – kevesellte a szerződése szerint neki járó pénzt –, az Atlético Madrid reagált a leggyorsabban. Húszmillió dollár ellenében került a piros-fehér-kékekhez, ahol – annak ellenére, hogy a mellesleg Király-kupa-döntőt játszó csapat szégyenszemre kiesett – 24 találattal második lett a spanyolországi mesterlövészek listáján. Ez pontosan a fele volt az Atlético által szerzett gólok számának.

Ekkor jött el a londoni „kékek" ideje. Hasselbaink a Chelsea történetének legdrágább igazolásaként debütált a londoniaknál, mindjárt a 2000. évi Szuperkupa-mérkőzésen (Charity Shield), s ő lőtte az első gólt az MU hálójába. Aztán az évad folyamán egy alkalommal, a Coventrynek négyszer köszönt be, összesen pedig 23-szor a PL-ben, amivel másodszor is gólkirály lett.

EGY IRDATLAN NAGY GÓL AZ MU-NAK

 

Második ottani szezonjában még az addiginál is hatékonyabb párost alkotott Eidur Gudjohnsennel: ő maga 29 gólt ért el (az élvonalban megint 23-at, ám ezúttal eggyel „rövidebb" volt Thierry Henrynál), és az izlandinak is sokat segített, hogy minden sorozatot belevéve 23-ra javuljon a megelőző 13-as adathoz képest. Nem véletlen, hogy FA-kupa-finálét játszhattak – más kérdés, hogy elveszítették.

Legközelebb Hasselbaink egyértelműen visszaesett (önmagához képest) – amúgy ekkor érte el a kétszázas határt, amellyel indítottuk áttekintésünket –, 2003–2004-ben viszont azzal együtt harmadszor is a klub legeredményesebb játékosa lett négy esztendőn belül (az összes sorozatot belevéve 18 góllal), hogy a „nyakára hozták" Adrian Mutut és Hernán Crespót.

Jimmy Floyd Hasselbainkre figyelni kellett...

Azon a nyáron José Mourinho jött, a holland pedig ment a Chelsea-től: a célállomás a jóval kevésbé „csicsás" Middlesbrough volt, no de 32 évesen már kevésbé válogathat a futballista. A Boróval a második, egyben befejező idényében nagy meglepetésre az UEFA-kupa végső párharcáig meneteltek, ott azonban egy jobb csapattal találták magukat szembe: 4–0 a Sevillának. Ami Jimmy Floydot illeti, sorozatban a tizenegyedik bajnokságát is tíz gól fölött zárta! (Ezt még Campo Maiorban kezdte el, 1995–1996 folyamán.)

Ezután a Charltonhoz szerződött, ahol az első találatát épp korábbi munkaadója ellen jegyezte 2006 szeptemberében, ám ő a Stamford Bridge szurkolóinak érzékenységére tekintettel nem ünnepelt – amit a drukkerek tapssal jutalmaztak, noha a másik londoni együttes ezzel egyenlített. Ugyanezen a (végül elveszített) találkozón nagy szerepe volt abban, hogy Scott Carson kivédte Lampard büntetőjét, mivel figyelmeztette társát, hogy Frankie valószínűleg a kapu közepét célozza majd meg...

Később hosszú gólcsend sújtotta, amelyet januárban pont egy másik volt alakulata, a Middlesbrough ellen tört meg. Ezúttal sem örvendezett látványosan. 2007-ben aztán véget ért számára a csúcsfutball, a másodosztályú Cardiffhoz igazolt, ahol azt remélték, a liverpooli ikonnal, Robbie Fowlerrel remek csatárduót alkotnak majd. Ehelyett erőnléti hiányosságok miatt mindketten hiányoztak az elején az alaptizenegyből...

Ettől függetlenül Hasselbaink stabil kezdő lett a walesieknél, noha a kora matt nem sok meccs akadt, amelyet a zöld gyepen fejezett volna be. Ugyanakkor nagy szerepe volt abban is – hat mérkőzésből ötön pályára lépett –, hogy a gárda a Championship-résztvevőként is el tudta verekedni magát az FA-kupa döntőjébe, azon ellenben nem csodálkozhatunk (sem a támadó múltját, sem az erőviszonyokat ismerve), hogy alulmaradtak a Portsmouth ellen a Wembleyben.

Ez az egyébként remek teljesítmény volt a hattyúdala, a szezon végén visszavonult. Tréner lett, és miközben tanfolyamokon képzi magát, meg gyűjtögeti a licenceket, előbb amatőr, illetve korosztályos csapatokat edzett, tavaly óta pedig a jó nevű (noha idén csapnivaló) Nottingham Forest felnőttjei mellett dolgozik már.

Németalföldi lévén fontos fejezet lehetett volna a pályáján a válogatott is. Azonban nagyon későn debütált – már 26 volt –, és az oranjéra jellemző erős riválisok (Kluiverten, Van Hooijdonkon és Van Nistelrooyon kívül Dennis Bergkamp, Roy Makaay, Marc Overmars, később Arjen Robben) miatt csupán 23 szereplés jutott neki.

Az 1998-as vb-elődöntő volt a legjobb eredménye (ha nem is alapemberként), a hazai társrendezésű 2000-es Eb-re nem hívták meg, így lemaradt a bronzéremről, míg a 2002-es vb-t a hollandok kollektíven csak televízión nézték... Ezért is sajnálhatja Jimmy Floyd azt az eltékozolt két korai esztendőt – ha hamarabb „érik be", tán néhány dolog másképp alakul a karrierjében.

 A TÖKÉLETES TRIPLA (JOBBAL, FEJJEL, BALLAL)

 

Hiszen ahogy már láthattuk, a klubjaival sem nyerte agyon magát. A Chelsea-nél például pont kifogta azt a hullámvölgynek is nevezhető periódust, hogy a kilencvenes évek második felének felemelkedését fémjelző négy sikeres esztendő (1997 és 2000 között mindig legalább egy trófea) után következő négy idényben semmiben sem zárt az élen az együttes, leszámítva a rögtön a legelején megszerzett helyi Szuperkupát.

Másrészt viszont Jimmy Floyd ideje alatt javuló volt a tendencia (két 6., majd egy 4. hely, végül már ezüstérem), és az ottani befejező időszakának fényét emelte a BL-elődöntő is. Azóta, vagyis a Roman Abramovics-korszak nyitányától kezdve igaz (egyelőre még), hogy a „kékek" minden végtabella szerint dobogón álltak – sőt háromszor összejött az 1955-től már nagyon várt újabb aranyérem is –, és állandó résztvevőivé váltak a Bajnokok Ligájának.

Mindennek „felvezető szakaszában" pedig a Hasselbaink nevű fekete „ezüstfiú" volt az egyik legfontosabb láncszem.