Nemzetisport.hu 2011.10.22 10:41 Frissítve: 2014.09.15 01:56

Csúcsbrazilok Roby Carlosa. És cselgép is

A labdarúgó-történelem legjobb csapatának kikiáltott 1970-es világbajnok Brazília egyik kitűnősége, míg a későbbi évek utódválogatottjának tán a legfőbb spílere volt Rivelino. Ha valaki vitatkozni szeretne a Mexikóban győztes gárda number one besorolásával, megteheti, ám az biztos, hogy az az együttes nem csupán hatékonyan, de még tényleg szemet gyönyörködtetően játszotta a futballt. Hősünk pedig egyaránt híres volt az irtózatos lövéseiről, a cselekkel díszített könnyed stílusáról, valamint a bajszáról.

 

Roberto Rivelino – nagy bajusz, nagy játékos

Gyaníthatóan kevés olyan labdarúgó van, akinek a nevét rendszeresen kétféleképp írják világszerte. Persze mindegy, hogy egy vagy két l betűvel látjuk, úgyis tudjuk, hogy ugyanarról a játékosról, a hatvanas-hetvenes évek zseniális brazil támadójáról, Roberto Rivelinóról van szó.

„A dupla elles a helyes verzió. Apám olasz származású, így a családnevünket Rivellinónak írjuk" – rántotta le a leplet a nagy titokról a Nemzeti Sportnak adott hajdani interjújában az 1970-ben világbajnoki címig jutó klasszis, amint ez az NS 2002. október 22-i cikkéből újfent kiderült. Ám mivel az internet korában olvasóink majdnem mindent a világhálón találnak meg, ott pedig az egy l-es verzió a gyakoribb, mi is ennél maradunk ezúttal.

Ugyancsak disputát lehetne tartani arról, hogy akadt-e a selecao történetében bal lábbal pontosabban célzó és erősebben rúgó játékos Rivelinónál. Az utóbbi másfél évtizedben ugyebár Roberto Carlos jelentette az etalont, különösen akkor, ha megjelenik az ítészek lelki szemei előtt például az 1998-as világbajnokságot megelőző mini-vb, amelyen a Real Madrid akkori klasszisa (manapság félállásban Dzsudzsák Balázs dagesztáni edzője...) a fizika összes törvényszerűségére fittyet hányva káprázatos gólt szerzett szabadrúgásból.

De higgyék el, a korabeli tudósítások, illetve filmkockák alapján bátran állítható (amint az a mellékelt videókból is kitűnhet): Rivellino megközelítőleg úgy rúgott, mint később Roby Carlos. Elég csak felidézni az 1974-es világbajnokságot, amelyen szinte „mindennapos" volt a következő jelenetsor. Szabadrúgásnál leállította a labdát, Jairzinho eközben befészkelte magát a sorfalba, majd hasra vágta magát, amint honfitársa lövésre lendítette a bal lábát. Attól kezdve már csak a kapuson múlt, hogy mi lesz a labda sorsa...

EGY BRUTÁLIS SZABADRÚGÁS
 

 

„Csak a bal lábamra számíthatok, jobbal és fejjel nem érintem a labdát, így elég szerény képességű futballistának számítok" – értékelte egyszer saját magát Rivelino. Mi tagadás – akárcsak a hasonló adottságokkal megáldott Puskás Ferenc –, ehhez képest elég sokra vitte!

ROBERTO RIVELINO
Született: 1946. január 1.
Nemzetisége: brazil
Posztja: támadó középpályás, támadó
Válogatottságai/góljai: 92/26
Klubjai: Corinthians (–1974), Fluminense (1974–78), el-Hilal (1978–81)
Legnagyobb sikerei: világbajnok (1970), vb-bronzérmes (1978), vb-4. (1974), 2x riói bajnok (1975, 1976), a Rio-Sao Paulo torna győztese (1966)

Méghozzá úgy, hogy gyermekkorától tudatosan erre a pályára készült. A suliban a testnevelés (vagyis inkább a foci) mellett a matematika volt a kedvenc tantárgya – az ellenpólust a latin jelentette, méghozzá azért, mert ennek a nyelvnek saját bevallása szerint sehol sem tudta gyakorlati hasznát venni –, méghozzá meglehetősen különös, ugyanakkor a futball szempontjából roppant praktikus ok miatt.

„Nagyon szerettem a matekot, mert tudtam, hogy ebből egyszer majd profitálok. Nem árt, ha az ember tudja, hány gólnál jár, vagy hányat kell rúgnia, hogy élre álljon és így tovább" – emlékezett vissza a Sao Pauló-i diákévekre.

Az általános iskola elvégzése után következett a kollégium, s közben a kezdeti futsalos időszak. Hamarosan gyermekkorának kedvenc csapatához, a Corinthianshoz került, ahol 18 éves korában eljött a várva várt pillanat: bemutatkozhatott a nagyok között – mégpedig immár a sportág nagypályás változatában.

Az ígéretesen induló karrier azonban néhány héttel később majdnem végzetes törést szenvedett. A Botafogo elleni bajnokin ugyanis meglendítette a már akkor sem utolsó bal lábát, ám a labda helyett a játékvezető ülepét célozta meg – és találta el. Állítólag egy jogtalanul megadott gól volt haragjának kiváltó oka.

Talentuma már akkor is ismert volt mindenki előtt, ezért hosszú hónapok helyett mindössze néhány meccset kellett kihagynia... (Itt kell megjegyezni, hogy a későbbiekben szinte kivétel nélkül sportszerűen futballozta végig az összecsapásokat.) Tehetsége pedig nem egy lábon nyugodott, mint a rúgótechnikája: ágyúszerű lövésein kívül elegáns passzait, valamint legfőképpen a dribliző készségét csodálták a szurkolók.

 RIVELINO MŰVÉSZETE
 

 

Nem volt akkora cselgép, mint az elődök közül az utánozhatatlan Garrincha, de például ő találta fel (vagy legalábbis tette híressé) az elástico (rugalmas), avagy másképpen flip flap néven ismert trükköt. Ez az a „külsővel bemutatjuk a cselt, majd belsővel elhúzzuk a labdát az ellenkező irányba" jellegű villámgyors mozdulatsor, amelyet a mai fiatalok Ronaldinhótól vagy Cristiano Ronaldótól szoktak leginkább látni. Bármilyen jól is csinálják, az úttörők nem ők!

Hanem Rivelino, aki 1966-ban szerezte meg az első jelentős trófeáját, miután a Timaóval megnyerte a Rio-Sao Paulo tornát, méghozzá az akkoriban bombaerős Botafogo, Vasco da Gama, Santos (a Pelé-féle Santos!) trió előtt. A gárda azt megelőzően 1954-ben tudott jelentős sorozatban diadalmaskodni (akkor is ugyanezen a viadalon, miközben Sao Paulo állam bajnokságában sem akadt nála jobb), és senki sem hitte, hogy ezt követően újabb 11 esztendős aszály következik.

Az egy évtizedig tartó Rivelino-érában a Corinthians kiváló erőkből állt, a Ballábas Bombázó mellett elég csak a két vb-t is megjáró Zé Mariát említeni, de azon az egy Rio-Sao Paulón kívül sehol sem tudott az élen végezni. (1974-ben jártak még nagyon közel a bravúrhoz, az országos bajnokság döntőjében azonban 1–0-ra kikaptak a városi vetélytárs Palmeirastól, így csupán ezüstérmesek lettek. Rivelino máig ezt tartja karrierje legfájóbb vereségének.)

Talán a kudarcok, talán a beígért csillagászati összegű fizetés hatására Rivellino 1974 végén klubot, valamint államot váltott, és a riói Fluminense alkalmazottja lett. A Flu dúsgazdag elnöke, Francisco Horta szupercsapatot akart felépíteni, amelynek „alapkövéül" őt szánta. Mellette olyan játékosok futballoztak az akkoriban Máquina Tricolornak becézett alakulatban, mint Edinho, (rövid ideig) Dirceu, Gil vagy Doval, az argentin gólgyáros. Csoda, hogy ez a társulat egymás után kétszer is megnyerte a carioca bajnokságot?

Az álomgárda azonban gyorsan szétszéledt, s a bomlási folyamatot éppen hősünk indította el azzal, hogy elment levezetni a szaúdi el-Hilalba. Anyagilag biztos, hogy megtalálta a számítását, sportszakmailag nem feltétlenül, de utóbbi már aligha érdekelte az addigra harminc felett járó, három vb-t pedig megjáró sztárt...

Adott ő korábban annyit ennek a játéknak, hogy azt a néhány gondtalan évet megérdemelte. Különösen akkor, ha felfedjük, hogy miközben a klubcsapataival visszafogottan szállította az eredményeket, addig a brazil válogatottal bizony végrehajtott egyet s mást. Elég csak annyit írni előzetesen, hogy vele a selecao a Mundialokon mindig eljutott a legjobb négyig!

Az aranysárga-zöld mezt először 1968. június 9-én, kétszeresen is hazai pályán, Sao Paulóban öltötte magára. Debütálása alkalmával Brazília 2:0-ra megverte Uruguayt. A nemzeti tizenegyben a harmadik meccsén, Lengyelország ellen volt először eredményes, méghozzá rögvest kétszer.

Az 1970-es mexikói vb-ig sikerült megszilárdítania a helyét a selejtezők során még Joao Saldanha által dirigált együttesben, a tornán azonban már Mário Zagallo tette be őt a csapatba, miután a szövetség a sikerrel megvívott kvalifikációs sorozat után „Lobót" ültette a kispadra. Zagallo aztán – egy másik halhatatlan, akiről nemrég írt a Sportnaptár – összerakta minden idők talán legjobb brazil válogatottját.

Rivelino szerint az egyéni képességek tekintetében az 1962-es gárda felette állt a '70-esnek, viszont csapatként a Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo, Clodoaldo, Gerson, Jairzinho, Tostao, Pelé, Rivelino összetételű tizenegy jobban funkcionált.

Pedig a vb meglehetősen rosszul kezdődött a nagy favorit számára, hiszen a nyitó meccsén Csehszlovákia Petrás góljával már az első negyedórában megszerezte ellene a vezetést. Az igazán nagy művészek – Pelé, Tostao és a torna minden meccsén eredményes Jairzinho – helyett a nagy bombázó, Rivelino lökte meg a brazilok szekerét, majd jöttek a többiek is, és 4:1-gyel ki lehetett pipálni az első ütközetet.

A csoportban az angolok és a románok (főszereplőnk ezt a csatát kihagyta) sem jelentettek akadályt, a negyeddöntőben Peru is behódolt (Rivelino szerezte az első gólt), az elődöntőben Uruguay szintén fejet hajtott (itt meg az utolsó volt az övé), majd következett az olaszok elleni finálé. Pelé már a 20. percben megszerezte a brazilok 100. gólját a világbajnokságok történetében, Boninsegna erre még felelni tudott, de Gerson, Jairzinho, majd Carlos Alberto találata „visszaköltöztette" Dél-Amerikába a Rimet-kupát.

Négy esztendővel később, immár a védjegyéül is szolgáló sűrű, tömött bajusszal Rivelino volt a csapat egyik legnagyobb sztárja, ám saját bevallása szerint az 1974-es selecao csak a világ negyedik legjobb alakulata volt. A végeredmény hűen tükrözte az igazát! Persze, neki azért sikerült maradandó emléket hagynia az utókor számára: a keletnémeteknek rúgta élete talán legnagyobb szabadrúgásgólját, majd a harmadik helyért kiírt találkozó előtt „sztrájkba lépett".

Csalódott volt, mert a csapat nem jutott a fináléba, emiatt – Jairzinhóval együtt – ki akarta hagyni a lengyelek elleni bronzmeccset. Zagallo végül meggyőzte a két klasszist, és mindketten játszottak – feledhetően.

1978-ban újra aranyesélyes alakulattal indult Brazília, és újra ott volt benne Rivelino is, igaz, már nem elsőhegedűsként. Ha csak a pályán lett volna küzdelem, akkor a támadó másodszor is célba érhetett volna, a vb azonban Argentínában zajlott, és a katonai junta mindent megtett a hazaiak végső sikeréért. Feltűnő bírói bakik (erről a magyar válogatott tagjai is tudnának mesélni!), a közönség és az ellenfelek is segítették az albiceleste előrejutását.

Ez a középdöntőben csúcsosodott ki. Miután a hazaiak – Palotai Károly példamutató bíráskodása mellett – ikszeltek a brazilokkal, erősen bundagyanús meccsen hatot vágtak az addig szenzációsan szereplő peruiaknak (az „inkák" kapusa, az argentínai születésű Quiroga „lepkevadászaton" járt), amivel a nagy- helyett a kisdöntőbe küldték a brazilokat. Rivelinónak másodszorra már összejött a bronzérem, de az olaszok elleni, Buenos Aires-i ütközettel lezárta válogatottbeli karrierjét, és talán nem túlzás, pályafutása érdemi részét is.

Azóta hol íróként – az angol fordításban Get off The Streets címet viselő művére a legbüszkébb –, hol televíziós kommentátorként, hol tanárként (három futballiskolát is nyitott!), hol pedig különböző múltidéző összefoglalókban találkozunk vele. Azokon a képkockákon például, amelyeken „ronaldinhózik", vagy ahol azt látjuk, hogy Jairzinho hasra vágja magát, mert nem akar öngyilkos lenni...