Öccse meccse a csecsent pofonra ingerelte

A Nemzeti Sport 1997. május 8-i száma tisztességesen beszámolt a varsói szabadfogású Eb első napi magyar vonatkozású eredményeiről, de ennél többet akart adni: közelebb hozta az olvasókhoz a sportág egyik kiemelkedő tehetségét, az akkor már egyszeres olimpiai, világ- és Európa-bajnok Buvajsza Szajtyijevet, a nemzetközi szövetség által az előző év legjobbjának megválasztott birkózót.

A mieink egyik fő reménysége, a 74 kilós Ritter Árpád ezúttal ugyan elkerülte a favoritot (végül hatodik lett), az oroszok 22 éves ásza azonban így is érdekes témát szolgáltatott – részben azzal, amit majd tett (erről később), részben meg azzal, amit nem tehetett. Azt ugyanis meghatározta a származása és a politika.

A Kaukázusban közismerten erős hagyományai vannak a birkózásnak, így az 1975-ben hétgyermekes családba születő (s az édesapját egy autóbaleset következtében nagyon korán elveszítő) ifjú 17 évesen már jó alapokkal fogta magát, hogy a szibériai Krasznojarszkba menjen az ottani edzőközpontban pallérozódni. Sikerült is neki: 1995-től kezdődő felnőttpályafutása szinte töretlen sikertörténet.

Azóta összesen 15 igazán nagy címet hódított el, amibe három ötkarikás (1996, 2004, 2008) és hat-hat vb-, illetve Eb-diadal értendő bele. Amikor a 13 év alatt világversenyen szerepelt, mindössze kétszer szenvedett vereséget – és ebből is az egyiket azért, mert a szakág 2006-os csúcsseregszemléjén a hírek szerint bordasérüléssel indult (s lett végül nyolcadik).

A felsorolt győzelmei jóvoltából azonban a tekintélye vitathatatlan, így nem véletlenül mondhat barátjának olyan fontos személyiségeket is, mint a férfias sportok iránt nem titkoltan vonzódó Vlagyimir Putyin kormányfő (Oroszország erős embere), egy Iszkander Mahmudov nevű milliárdos, vagy éppen Csecsenföld korábbi és jelenlegi elnöke egyaránt. Mindeközben magáról a politikáról nincs túl nagy véleménye, abba nem folyt bele – s nem azért, mert nincsenek elvei vagy vállalt meggyőződése.

Itt kapcsolódunk vissza a tizennégy esztendővel ezelőtti versenyt beharangozó íráshoz, amely nem mulasztotta el felidézni az egy évvel korábbi atlantai élményeket. Szajtyijev ugyanis meglehetősen furcsán érezhette magát. Miközben ő a nyári játékok szőnyegein vitézkedett, honfitársai jelentőse része éppen a függetlenségért harcolt azzal az állammal (birodalommal), amelynek ő aranyérmet szerzett. S természetesen hiába várta-remélte, hogy sikere után a csecsen lobogó emelkedjék a magasba.

„Számtalan csecsen szurkoló ült a zsúfolásig telt nézőtéren, ám egyikük sem hozta (hozhatta?) el hazánk zászlaját. Sajnos azt sem sikerült elérnem, hogy két lobogót húzzanak fel egyszerre" – emlékezett vissza Szajtyijev az amúgy dicsőséges amerikai napokra, amikor ő lehetett volna Csecsenföld első olimpiai bajnoka, ha a politika és a NOB szabályai ezt megengedik.

A birkózóklasszis ugyan semmiféle ellenszenvet nem érzett orosz csapattársaival szemben, az viszont akkoriban igen rosszul esett neki, hogy a válogatottban meglehetősen gyakran éreztették vele a származását. „Amikor Oroszország összes ötkarikás győztese egymás mellett ült a televíziós kamerák előtt, az operatőr – aligha véletlenül – nagyon vigyázott rá, hogy csakis orosz születésűekre közelítsen. Már csak ezért is szeretném, ha Sydneyben csecsen színekben szerepelhetnék" – panaszkodott.

Ez a kívánsága nem teljesülhetett, hiszen a kicsi és szegény déli köztársaságnak nem volt esélye a tényleges függetlenedésre, másrészt a sportolót azért valamelyest kárpótolhatta az Atlantában őt érő frusztrációért, hogy amikor hazatért, honfitársai úgy ünnepelték, mint Csecsenföld első olimpiai bajnokát.

Ő egyébként valóban népének és ősei hagyományainak elkötelezett követője, hiszen hithű muzulmán, aki már a szovjet időkben is – noha még tilos volt nyíltan a vallás gyakorlása – az iszlám előírásainak megfelelően naponta többször imádkozott Allahhoz, és nemcsak a rendszerváltás után kezdte ezt el, amikor újra divat lett felvenni a (mohamedán) hitet.

Vagyis igazi hazafiként, de mégiscsak orosz színekben gyűjtögette a címeit, így Varsóban is 1997-ben. A döntőben egy másik szabadfogású nagysággal, a korábbi kétszeres Európa-bajnok Alexander Leipolddal mérkőzött meg, és végül hosszabbításban kerekedett német riválisa fölé.

Másnap elvileg már pihenhetett volna, ám neki más fontos dolga akadt: figyelemmel követte öccsét, a nála több mint két és fél évvel ifjabb Adamot, aki öt kilóval alatta, a 69 kg-os súlycsoportban versenyzett. Zsenge korából adódóan természetesen nem az ifjabbik Szajtyijev volt az esélyes, hiszen 1993-ban még serdülőként lett világbajnok. Ezúttal a török Yüksel Sanlival is szembekerült, és hallatlanul kemény csatában kapott ki 4:3-ra (utóbb a bronzmeccset is elbukta).

A kis Adam mindjárt a küzdelem elején bravúroskodni próbált: ahelyett, hogy elfogadta volna az egypontos levitelt, kontrázni akart és rajtavesztett – 4:0 az ellenfélnek. Utána már hiába erőlködött, csak szépítenie sikerült. Lelombozódva jött le a pódiumról levezető lépcsőn, és amikor az első fokára lépett, a báty, Buvajsza szó nélkül lekent neki egy hatalmas pofont – amit „öcsike" szótlanul tűrt! Mint az egyik bennfentes magyar szakember elmondta: a felesleges kockáztatásért járt ki neki a „családi csattanós"...

Hiába: a hosszú évszázadok óta kemény, harcias népként ismert csecsenek kevés beszédűek – viszont gyors kezűek. Igazság szerint nem biztos, hogy az ember össze akarna vitatkozni velük például egy szomszédok közti, ház körüli nézeteltérés során, de küzdeni nagyon tudnak. És a szigorúság, a keménység valószínűleg nem árt ahhoz, hogy még elszántabban (s eredményesebben) igyekezzenek sportdiadalokat elérni.

Amikor egyébként Buvajsza a számára kakukktojást jelentő sydneyi játékokon elszenvedte a még nem említett másik (időben régebbi) vereségét – teljesen meglepetésszerűen egy hirtelen előkerült amerikaitól, a később a dobogó tetejéig menetelő Brandon Slaytől –, a Szajtyijev família azért az ő keserű kilencedik helye ellenére sem maradt siker nélkül: az időközben a 85 kilósok közé erősödő, addigra már szintén világ- és Európa-bajnok Adam megmentette a család becsületét: ezúttal ő lett aranyérmes. Mert volna egy ilyen báty mellett lazsálni...