A spanyol titok nyomában – Farkas Norbert publicisztikája

AZ 1964-ES, otthon MEGNYERT Eb-t leszámítva (amikor Magyarország a Camp Nouban, Barcelonában Dániát legyőzve bronzérmet szerzett – és micsoda dráma volt, hogy csak egy bronz jött össze!), Spanyolország a 2008-as Európa-bajnokságig az 1992-es,  szintén „hazai pályás” olimpiai játékokat és a hét évvel későbbi U20-as, Nigériában kivívott világbajnoki aranyat leszámítva semmit sem nyert, amire a futballvilág egy kicsit is felkapta volna a fejét, és amire azt mondták volna a „hozzáértők”, hogy „hűha, ezek a spanyolok, apám, aztán tényleg tudnak valamit!” A két utóbbit is elintézték egy kézlegyintéssel – ahogy szokták –, és a fanyalgó gesztust párosították a cseppet sem egészséges, sőt a velejéig egészségtelen megállapítással: ez utánpótlásfutball, nem felnőttfutball, tehát a kettőnek valójában semmi köze egymáshoz.

A spanyolok addig-addig kutattak, csűrték és csavarták a gondolataikat – náluk ez munkát jelent –, amíg meg nem találták azt az utat – alagutat, de nem egy föld alatti mozgalommal –, amely összekapcsolja az utánpótlásban szerzett aranyakat a felnőttszinten begyűjtött nemesfémekkel. 1980-tól számolva alig találunk olyan szövetségi kapitányt, aki ne dolgozott volna korábban az utánpótlásban. Julen Lopetegui és Luis de la Fuente összesen körülbelül húsz éven át tevékenykedett a korosztályos válogatottaknál, és szoktatta hozzá a fiatal generációt a győzelmekhez. Akit állandóan megvernek, az a vereségekhez szokik hozzá.

2008. június 29-én az Iker Casillas, Sergio Ramos, Carles Puyol, Carlos Marchena, Joan Capdevila, Marcos Senna, Andrés Iniesta, Xavi Hernández, Cesc Fabregas, David Silva, Fernando Torres alkotta és Luis Aragonés irányította spanyol válogatott már 16, az utánpótlásban megszerzett aranyérmet be­spájzolva – csak hogy bő legyen a repertoár és legyen miből válogatni és mihez nyúlni – vágott neki az Európa-bajnokság fináléjának a bécsi Ernst Happel Stadionban.

Fernando Torres Eb-címet érő „remekművét” persze nem illik összevetni a XVI. században épült San Lorenzo de El Escorial-i királyi palotával, mint ahogy magát Fernando Torrest sem ildomos egyazon beszélgetésben szóba hozni Juan de Herrerával, a fenséges kolostorpalota megalkotójával. Szentségtörés lenne – naná, hogy az – Don Andrés Iniesta világbajnoki címet jelentő gólját egy napon emlegetni Cervantes Don Quijotéjával, de Rodrit, Pedrit, Moratát, Lamine Yamalt vagy Oyarzabalt sem kézenfekvő egy kontextusba hozni Velázquezzel vagy El Grecóval. Pedig mindkét „oldal” egy-egy aranykort képvisel.

A messze földön híres spanyol aranykor 1492-ben kezdődött el Antonio de Nebrija Kasztíliai grammatika című művével, és 1681-ig, a híres drámaíró, Pedro Calderón de la Barca haláláig tartott. Ebben a periódusban a „spanyol” volt a divat. Hispánia politikai és gazdasági nagyhatalomnak számított, és mint ilyen, az országban virágzott az irodalom, a művészet, egy szóval és nagybetűvel: a KULTÚRA. Akkoriban a spanyol stílus volt a követendő példa: Lope de Vega, Garcilaso de la Vega, San Juan de la Cruz, Luis de Góngora, Francisco de Quevedo, Tirso de Molina vagy Murillo tudásának és talentumának a legjavát adta, hogy az utókor sohase feledkezzen meg róluk és arról a korról, amikor csak alkottak és alkottak, bár minden kétséget kizáróan nem a halhatatlanság hajtotta őket a mindennapokban.

Nem vitás, jó néhány évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét Spanyolország diktálja a divatot, de ezúttal nem a festészetben, az építészetben, esetleg a drámaírás terén, hanem a sportban (Rafael Nadal, Carlos Alcaraz, Fernando Alonso, Alberto Contador, Juanjo Cobo, Álvaro Bautista, Jorge Lorenzo, Dani Pedrosa, Marc Márquez, Jorge Martín, a férfi és női kosárlabda-válogatott, a Davis-kupa-csapat stb.), és ezen belül is a futballban. Már csak a felnőtt labdarúgó-válogatott sikerei hiányoztak ahhoz, hogy a 21. századról tényleg mint a spanyol sport aranykoráról beszéljünk.

A 2010-es dél-afrikai győzelem után az „aranykapitányt”, Vicente del Bosquét a spanyol labdarúgás főhadiszállásán, Las Rozasban kerestem fel. „Tudja, mit mondok én magának, uram? – kezdte a márki. – Nem mi nyertük meg a világbajnoki címet, hanem a közvélemény számára teljesen ismeretlen, az utánpótlásban, nagyobb kluboknál vagy kis műhelyekben dolgozó edzők Burgosban, Madridban, Sevillában, Vigóban és ezer másik parányi, nagyobbacska vagy egészen nagy településeken.” Dolgozhatsz te bármilyen jól az utánpótlásban, lehetnek bármilyen jó edzőid, ha nincs elképzelésed arról, mit szeretnél, kár a benzinért, mert semmilyen szél sem kedvez annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart. Seneca dixit!

Az a klub- vagy futballkultúra, amelynek nincs egy jól meghatározott, kőbe vésett futballmodellje, hosszú távon nem lehet sikeres, még akkor sem, ha egy darabig, akár évekig jönnek az eredmények, a győzelmek és a mámorító sikerek. A legnagyobb akadályt pontosan az jelenti, hogy ezek túlságosan is bódítóak, ám ha egyszer csak elmaradnak és nincs mibe kapaszkodni – a futball farkastörvénye szerint a jó és rossz szériák váltják egymást –, egyenes út vezet a kétségbeesés, a kapkodás és a rossz döntések felé, ami feszültséget és válságot szül.

A futballmodell nem ekvivalens a taktikával. Sőt, semmi közük egymáshoz. A modell egy klub védjegye, és erre a legjobb példa az FC Barcelona. A katalánok hosszú utat jártak be, amíg a labdatartó, kezdeményező modelljüket, a „ha nálunk van a labda, nincs az ellenfélnél” felfogást a tökélyre fejlesztették.

A katalán sztárcsapat a „szektának” nevelt, nevel azonnali teljesítményre képes játékosokat (Messi, Xavi, Iniesta, Puyol, Piqué, Busquets, Alba, Valdés, Krkic, Pedri, Gavi, Lamine Yamal, Fermín, Guiu, Cubarsí, Fort, Marc Bernal, Marc Casadó), és indirekt módon a spanyol válogatottnak. A „labdaközpontú” Cruyff-féle filozófia nélkül a spanyol futball aligha emelkedett volna ilyen magasságokba. A gránátvörös-kékek korábbi holland sztárja, későbbi vezetőedzője volt az, aki felismerte, hogy a spanyol futballista nem arra született, hogy erőlködjön, hanem arra, hogy futballozzon. „Ne ütközzetek, ne harcoljatok! Jól bántok a labdával, úgyhogy ez a ti jövőtök” – mutatott utat a nagy Johan.

Ám ahhoz, hogy az FC Barcelona ilyen magasan szárnyaljon, türelemre volt szükség. Sokra. A más stílushoz szokott nézők a sok passzolgatást látva hátat fordítottak a Camp Nounak, és csak nehezen sikerült visszacsábítani őket. Onnantól kezdve, hogy a recept bevált, mindenki a Barcelonát kezdte utánozni, és nem csupán Spanyolországban. A sikerhez tehát kell egy követendő példa is.

A „spanyol” futballgyőzelmek elengedhetetlen hozzávalójaként említendő az a sok-sok mű- és élőfüves futballpálya, ami minden gyerek számára elérhetővé tette a játékot, a vezetők profivá válása – a spanyol klubfutballt ez a szemléletváltás lendítette ki a holtpontról –, az edzők és formátorok szigorú „kiképzése”, sok esetben a szakvezetők korosztályokra való szakosodása, az edzőképzés „elérhetősége” (anyagilag is) mindenki számára.

A tökéletesen felépített piramis eredményeképpen 2024-ben Rodri vihette haza az Aranylabdát és 2021-től csak spanyolok nyertek a hölgyek versenyében: Alexia Putellas kétszer, Aitana Bonmatí háromszor bizonyult a világ legjobb női labdarúgójának. Lamine Yamal a világ egyik legnagyobb sztárja és az elkövetkező időszak – ha nem rontja vagy rontják el, és ez olyan 10–15 évben mérhető – egyik legnagyobb esélyese az Aranylabdá(k)nak. Josep Guardiolának, Luis Enriquének, Mikel Artetának, Unai Emerynek, Julen Lopeteguinek, Rafa Beníteznek, Xabi Alonsónak, a Real Madridnak és a Barcelonának köszönhetően a spanyol edzők ellepték a világot, és szinte csak nekik van hitelük és igazuk. A 2025–2026-os idényben négy spanyol szakember volt érdekelve a három európai kupafináléban (Emery, Inigo Pérez, Enrique és Arteta), és a négyből kettő trófeával gazdagodott és gazdagította munkaadóját. A baszk Emery az Aston Villával megnyerte az Európa-ligát, az asztúriai Luis Enrique a párizsiakkal egymás után másodszor a Bajnokok Ligáját.

Sok kicsi sokra megy. Nagyon sokra. Spanyolország az Európa-bajnokság címvédője, és a legutóbbi öt kiírásból hármat megnyert. 2023-ban a Nemzetek Ligájában diadalmaskodott, és a mögöttünk lévő három NL-döntő mindegyikén felcsendült a spanyol himnusz. 2002-től számolva a spanyolok nyolcszor nyerték meg az U19-es Európa-bajnokságot, 2024-ben pedig az ötkarikás játékokon diadalmaskodtak, miután három évvel korábban alulmaradtak a fináléban. 2023-ban a női világbajnokságon is a spanyolok nyakába akasztották az aranyérmet, csak hogy senkinek se legyen kétsége afelől, ki uralja a világ labdarúgását a nőknél és a férfiaknál egyaránt.

A spanyol klubfutball a 21. században 2025-ig az 56 BL- és Európa-liga (El)-kiírásból 24-et nyert meg, 12-szer a Bajnokok Ligáját és úgyszintén 12-szer az UEFA-kupát, illetve modernebb változatát, az El-t.  Az „európai nagyversenyek” után a kupák majdnem fele spanyol kézbe és vitrinbe került.

Az más kérdés, hogy a spanyol futball legnagyobb sikereihez társult a Spanyol Labdarúgó-szövetség történetének egyik legnagyobb válsága (Ángel María Villar korrupció gyanújával került előzetes letartóztatásba, Luis Rubialest pedig szexuális zaklatással és kényszerítéssel vádolták meg).

Mindenesetre az irodai cirkuszok egy aprócska karcolást sem ejtettek a jól bevált modellen, ahol mindig a kabáthoz keresik gombot, és nem pedig fordítva.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!