„Ez egy olyan nagy szám, amely elképzelhetetlen volt számomra, de szerintem amúgy is Kubaláé a nagyobb érdem, hiszen abban az időben még jóval kevesebb válogatott mérkőzést rendeztek évente, mint manapság. Mi például csak tavaly tizenhat meccset játszottunk, ő viszont egy évtizeden át lehetett szövetségi kapitány” – utalt Kubalára Del Bosque, aki 1969 és 1980 között volt spanyol szövetségi kapitány – ezzel egyébként rekorder, mint a 68 fellépéssel is –, és akihez két emlékezetes eset is fűzi: egy jó és egy rossz.
Nála lehetett először válogatott 1975. április 17-én Románia ellen (1–1), illetve súlyos sérülése után hiába tért vissza három bajnoki meccsre, a szakember nem válogatta be az 1978-as vb-keretbe.
„Persze, hogy haragudtam rá! Keményen dolgoztam, hittem abban, hogy benne leszek a világbajnoki keretben, Kubala azonban máshogy döntött. Már arra sem emlékszem, honnan tudtam meg, hogy nem vagyok kerettag, talán az újságból. Viszont miután visszatértem a válogatottba, semmilyen problémánk nem volt egymással abból, hogy nem vitt el az argentin világbajnokságra. Kapitányként azt a döntést hozta, amit a leghasznosabbnak ítélt a válogatott szempontjából. Egymást továbbra is kölcsönösen megbecsülve tudtunk dolgozni. Igazi úriember volt, maximalista, mégis nagyon emberi, akinek mindene volt a futball.”
Kubalával a spanyol válogatott 31-szer nyert, 21-szer játszott döntetlent és 16-szor kapott ki. A gólkülönbsége 98–59 volt. A kapitányi széket a 2008-as Eb-győzelem után elfoglaló Del Bosque mérlege: 56 győzelem, 5 döntetlen és 6 vereség, 167–44-es gólkülönbséggel megspékelve. Utóbbi szakember 39 tétmeccséből 34-t nyert meg, három döntetlen mellett kétszer kapott ki, gólkülönbsége pedig egyenesen félelmetes: 91–19!
A múltból visszatérve a jelenbe: Del Bosque kapott kérdést a csereként meghívott David Villáról („az ő esete egyedi, súlyos sérülése után visszatérve nem játszik rendszeresen, de amikor lehetőséget kap, bizonyítja képességeit”), és a mellőzött Michuról („van esélye a kerettagságra, de ő nem center”), valamint a spanyol sportot, azon belül leginkább a profi kerékpárt alapjaiban megrengető doppingbotrányról és az ahhoz szorosan kapcsolódó, Operation Puerta névre keresztelt rajtaütési akcióról.
„Lehet, hogy túl naiv vagyok, de játékosként és edzőként sem láttam soha semmi gyanúsat.”
A nap egyik előre azért borítékolható meglepetése Raúl González villámlátogatása volt. A katari al-Szadd támadója négy fia és ügynöke társaságában ugrott be a spanyol honfitársak szálláshelyére, majd üdvözölte a társakat és a válogatott szakvezetőit.
A spanyol mester mellett egy játékos is fontos statisztikai mérföldkőhöz érkezik (érkezhet) szerdán: a sérülése után a keretbe ismét meghívott Carles Puyol századszor lehet válogatott.
„Teljesen nyilvánvaló, hogy mindannyiunk számára szimpatikus az a stílus, amelyben ők játszanak. Szeretem nézni őket akár a televízióban is, és pont ez az, ami miatt annyira szeretnék játszani ellenük – mondta Suárez, aki Edinson Cavanival és Diego Forlánnal igencsak hatékony és veszélyes támadótriót alkothat. – Meg kell próbálnunk nyerni ellenük, méghozzá a mi stílusunkban. Teljes szívvel kell küzdenünk, nem ismerhetünk elveszett labdát. Mert egy az egyben ellenük lehetetlen játszani, nem lehet náluk többet birtokolni a labdát, de jó játékosok alkotják a keretünket, képesek vagyunk megnehezíteni a dolgukat. Kilencven percen keresztül kell koncentrálnunk, és nem szabad hibáznunk. Ha egy pillanatra is kihagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy azonnal megbüntetnek érte.”
