Várkonyi Bence: Örülnék, ha bemutatkozhatnék a válogatottban, de már a meghívónak is nagyon örülök
ERRŐL LEMARADT… Miközben kedden nyilvánosságra hozták a magyar válogatott Nemzetek Ligája-keretét, Várkonyi Bence éppen telefonált. Mire feleszmélt, egyik hívás követte a másikat, sorra érkeztek az üzenetek, és ő maga is csak kapkodta a fejét. Teljes meglepetés azért nem érte, a Qarabagnál néhány nappal korábban jelezték neki, szerepel a magyar szövetségtől érkező bő listán, csakhogy addig senkinek sem akart beszélni róla, amíg meg nem érkezik a hivatalos értesítés.
„Amikor a klubban szóltak, hogy benne vagyok a bő keretben, örültem, de mondtam magamnak, megvárom a kerethirdetést – mondta a Nemzeti Sportnak Várkonyi Bence. – Aztán előző este jött a telefon a válogatottól, és akkor azért már más volt az érzés. Azonnal hívtam anyukámat és apukámat, meg a hozzám legközelebb állókat – ők is nagyon boldogok voltak. Magát a kerethirdetést viszont nem néztem, éppen telefonáltam, utána pedig sokan hívtak. Jó érzés, hogy ennyien örülnek velem ennek a mérföldkőnek.”
A 24 éves középhátvéd történetében különösen érdekes, hogy a válogatottig vezető út nem korosztályos meghívók sorával kezdődött. Az U21-esekhez néhány alkalommal ugyan csatlakozhatott, pályára nem lépett, ő mégis végig hitt abban, hogy eljuthat magasabb szintre. Gyerekként persze még jóval egyszerűbb volt a képlet. A nála öt és fél évvel idősebb bátyja futballozott, ő sok időt töltött a pálya mellett, aztán egészen kicsiként maga is elkezdett játszani.
„Apukám nagy futballszurkoló, gyerekként ő is szeretett volna magasabb szinten focizni, csak a papája nem engedte, neki pingpongoznia kellett. Mi viszont otthon rengeteget játszottunk a kertben, apával és a testvéremmel is. Talán azok voltak a legvérmesebb meccsek, amelyekre a mai napig emlékszem – voltak olyan csatáink, amelyeket még most is emlegetünk, persze már nevetve. Engem sohasem kellett hagyni nyerni, szerettem, ha tényleg meg kell küzdenem érte.”
A KISE-ben, a Dalnoki Akadémián, majd az MTK agárdi akadémiáján nevelkedő védő felnőttpályafutása az MTK Budapestben indult, később Kozármislenyben és Zalaegerszegen játszott, a nyáron pedig a Qarabagba szerződött. Két éve még ő maga is távolinak érezte a válogatottságot, tavaly viszont már megfordult a fejében, hogy lehet esélye. A ZTE-ben egyre kevesebb hiba csúszott a játékába, közben megváltozott a szerepe is: egyszer csak körbenézett az öltözőben, és azt vette észre, már nem is annyira fiatal.
„Mindig tudtam, hogy gyors vagyok, jól bánok a labdával, és meg tudok oldani bizonyos helyzeteket. Sokszor inkább az volt a gond, hogy becsúszott egy-egy hiba, tavaly viszont egyre kevesebb lett ezeknek a száma. Hogy pontosan mitől lett érettebb és megbízhatóbb a játékom, nehéz megmondani, talán csak magabiztosabb lettem. Korábban mindig azt éreztem, én vagyok a fiatal a csapatban, tavaly viszont már én voltam a harmadik legidősebb. Ilyenkor ugyebár nem mondhatja az ember, hogy jó, hát én még ifjú vagyok, kevesebb a felelősségem.”
A fejlődéshez szerinte rengeteg különmunkára volt szükség, amiből a lelátóról semmi sem látszik. Különösen sok időt tölt a konditeremben, és azt vallja, a jó fizikai adottság önmagában kevés. Szerencsésnek tartja magát, amiért gyerekkora óta minden edzőjével kijött és tanult tőlük valamit. A sok jó szakember közül kiemelte Márton Gábort, akinek irányításával bemutatkozhatott az NB I-ben, valamint Nuno Campost, aki sokat tett az egyéni fejlődéséért. Mégis a családi háttér az, amelyhez újra és újra visszakanyarodik.
„Magamnak is köszönhetem, hogy idáig eljutottam, ehhez sok munka és kitartás kellett. Otthonról hozom, hogy alapvetően pozitív beállítottságú vagyok, a nehezebb helyzetekben is próbálom meglátni azt, amiből profitálhatok. Ebben a családom is rengeteget segített, hiszen mindig mögöttem álltak, és így azért sokkal könnyebb volt túllendülni a nehezebb időszakokon.”
A nyári azeri váltás újabb lépcsőfokot jelentett a pályafutásában. A Qarabagnál hamar megérezte, milyen erős a klub körül kialakult futballkultúra, és az is tetszik neki, hogy a szurkolók egy-egy rosszabb eredmény után sem fordulnak el a csapattól. Most viszont néhány napra egészen más közeg vár rá: először készülhet a válogatottal, és bár természetesen szeretne pályára lépni, egyelőre nem akar ennél messzebbre tekinteni.
„Kíváncsi vagyok, mert ez nekem is új helyzet lesz, mindenesetre igyekszem a legjobbamat nyújtani. Meg akarom mutatni magam, aztán úgyis a stáb dönt arról, mi lesz utána. Persze örülnék, ha bemutatkozhatnék, akkor lenne teljes a kép, de már a meghívónak is nagyon örülök. Nekem igazából mindegy, ki az ellenfél, mindig a következő meccset akarom megnyerni. Nem szeretek előre számolgatni, inkább arra koncentrálok, miként lehetünk eredményesek.”
