Jannisz Athanaszopulosz: Minden egyes napot magammal viszek

– Milyen volt a legutóbbi idény? Az utolsó, amelyet a Vasas Óbudánál töltött.     
– Kihívásokkal teli – válaszolta a magyar bajnok Vasas Óbuda női röplabdacsapatától öt év után elköszönő görög vezetőedző, Janisz Athanaszopulosz. – Úgy készültünk, úgy alakítottuk ki a keretet, hogy a Bajnokok Ligája-csoportkörben szerepelünk, de az európai sportági szövetség furcsa döntése miatt mégis selejtezőt kellett játszanunk. Nem volt szerencsénk, erős riválissal kerültünk szembe, a görög Olympiakosszal, majd utána a CEV-kupában is, az olasz Chierivel. Az elmúlt évekkel ellentétben így most kevesebb nemzetközi meccsünk volt, ami több nehézséget okozott, hiszen csapatként fejlődve kellett túllendülnünk, de szerintem a nehézségek közepette csak jobbá válhat egy csapat. Összességében érzelmes idény volt, mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó a klubnál. A végén sikerült erőt mutatnunk, boldog vagyok, hogy megnyertük a bajnokságot.

– A búcsú miatt miben volt még más a legutóbbi kiírás?     
– Természetesen emiatt eleve szokatlan volt. Ráadásul több változás történt a játékoskeretünkben, ez új kezdet is volt a csapatnál. Idő kellett, hogy együtt minél erősebbek legyünk és jó röplabdát játsszunk, ebben segíthettek volna az európai kupamérkőzések, hogy általuk az idény hajrájára még jobb formába lendülhessünk. Emiatt adódtak nehéz pillanataink a Magyar Kupa négyes döntőjében, veszítettünk a Nyíregyháza elleni elődöntőben, nagyszerű meccse volt az ellenfelünknek. Az elmúlt években itthon nem sokszor fordult elő, hogy egy ellenfél akkora nyomást helyezzen ránk, ezt ritkán tapasztaltuk meg. A bajnoki fináléban aztán már kiválóan teljesítettünk, különösen az első két mérkőzésen, amelyeken a legjobb játékunkat hoztuk. Az ötszettes harmadik meccs nem volt egyszerű, de nagyszerű búcsú volt hazai pályán a Folyondárban.

– A teljes öt évet nézve, mi volt a titkuk? Mert rendkívül sikeresen alakult minden itt töltött idénye.     
– Még most is emlékszem a napra, amikor Sarlós Márton ügyvezető először felhívott, hogy a Vasas érdeklődik irántam. Azt mondtam neki, Budapestre jövök, hogy személyesen tárgyaljunk, de nem volt egyszerű az utazás, hiszen akkor még covid-időszak volt. Két napig maradtam, sokat beszélgettünk Mártonnal és Jámbor János tulajdonossal. Felvázoltam nekik a filozófiámat, megegyezett a víziónk. Mindig igyekszem csapatot építeni, a csapat minden és mindenki felett áll, még a legnagyobb egyéniségek vagy sztárok felett is. Ezen dolgoztunk az elmúlt években, meg a kultúraépítésen is, sikerrel, együtt a szurkolókkal, akik láthatták, hogy sohasem adtuk fel, nehéz helyzetekben sem hajtottuk le a fejünket, ahogy az életben sem kell megtenni, hanem mindig felálltunk és erősebbé váltunk. Fantasztikus öt év volt, megannyi sikerrel, mindig tudtunk megfelelően reagálni, csak kellemes érzések vannak bennem, ha visszatekintek.

– Mihez volt a legnehezebb alkalmazkodnia az új környezetben, amikor munkába állt Magyarországon?     
– Az elején a játékosoknak nyilván nem volt egyszerű, hogy megszokjanak engem és azt, amit megkövetelek tőlük, hogy átadjam nekik az elképzeléseimet. De ugyanígy nekem sem volt egyszerű, hogy megértsem őket, de végül követték az irányvonalamat. Szigorúan veszem a kommunikációt, ahogyan egymás közt viselkedünk, hogy meglegyen a jó kapcsolat közöttünk, és csapatként működjünk. Szerintem jól dolgoztunk, igyekeztem mindenkit meggyőzni erről, azt hangsúlyozni a játékosoknak és a szakmai stábnak is, hogy mindig a Vasas, a csapat az első, nem pedig az egyén. Természetesen az érzelmek mindig erősek, néha akad, aki kilép a sorból, de próbáltam mindenkit visszaterelni, folytatni a munkát, beszélgetni és figyelni a visszajelzéseket. Ez volt a legnagyobb kihívás nekem.

– Egy korábbi CEV-kupa-mérkőzés utáni értékelésében arról beszélt, hogy a rossz csapatokat senki sem vezeti, a középszerűeket az edzők, a bajnok­együtteseket pedig a játékosok. Ezt felfoghatjuk az edzői hitvallásaként is?     
– Ez az egyik irányvonalam. Igyekszem felelősséget adni a játékosoknak és mindig emlékeztetni őket arra, hogy ha összefognak és együtt küzdenek, akkor vezethetik a csapatot, nincs szükségük edzőre. De kell valaki, aki mindig emlékezteti őket erre, próbálom ezt megtanítani, erről beszélni nekik, nyomást gyakorolni rájuk, hogy kihozzuk belőlük a vezetési és irányítási képességeket. Szerintem ezt a játékosoknak magukban is fel kell tudniuk fedezni, de neked, az edzőnek is meg kell őket rá tanítani. Mert az évek alatt én ezt tanultam meg, amióta elkezdtem dolgozni edzőként. Szerintem ezt nagyon jól csináltuk, főleg a Kaposvár elleni legutóbbi bajnoki döntő harmadik meccsén, a lányok próbálták megoldani a problémákat menet közben, támogatták egymást a nehéz pillanatokban. Az edzőnek csak két időkérési lehetősége van egy játszmában, szóval a játékosoknak is megoldást kell találniuk a pályán. Ugyanez történt a lengyel Radom elleni CEV-kupa-negyeddöntő visszavágóján az előző idényben: nem röplabdáztunk jól, de a végén jól menedzseltük a játékot. Csak két időkérésed van, ezért meg kell tanítanod a játékosaidnak, hogy vezérekké váljanak a pályán, beszéljenek egymással, maradjanak együtt, ne hibáztassák a másikat. Ez fontos része az edzői hitvallásomnak.

– Mire a legbüszkébb a Vasasnál töltött időszakból?     
– Azon vagyok, hogy szakmailag, a röplabdát tekintve még jobbá váljanak a körülöttem lévő emberek, legyenek kedvesek egymáshoz, és gondoljanak a másikra is. A röplabda olyan sportág, amelyben tényleg jó kapcsolatokat lehet kialakítani, és jól megérthetitek egymást, ha ez nincs meg, nem tudsz jól játszani. Ez a másik lényeges része a filozófiámnak: mindenkinek kedvesnek kell lennie a másikkal, egymás szemébe kell nézni akkor is, ha valaki hibázik. A legfontosabb, hogy megtartsuk ezt a kapcsolatot, és próbáljunk meg fejlődni, valahányszor kudarcot vallunk, nem adhatjuk fel, már másnap tanulnunk kell a hibákból, mert csak így válhatunk jobb játékossá és jobb emberré.

– Mit visz magával ebből az öt évből?     
– Minden egyes napot. Minden nap kihívás volt, napról napra próbáltam fejlődni és tanulni a hibáimból, mások viselkedési szokásaiból, hiszen nem mindenki egyforma, nem lehet mindenkihez ugyanúgy szólni. Öt év hosszú idő, emberileg is sokat fejlődtem. A magyar mentalitás nem egyszerű, főleg egy szenvedélyes és érzelmes görög embernek, de nagyszerű élményekkel gazdagodtam itt, remélem, hogy mosolyogva fognak visszagondolni rám azok, akikkel együtt dolgoztam. Nem az a fontos, hogyan akarsz játszani, hanem az, hogyan élsz – remélem, valami pozitívra fognak emlékezni velem kapcsolatban.

– A magyar nyelvvel hogyan birkózott meg?     
– „Szia”, „Köszi”, „Egészségedre”, ezek mennek, de nagyon bonyolult nyelv. Az elmúlt tizenhárom évben dolgoztam és éltem Németországban, Csehországban, Szlovéniában, görögül gondolkodom, és azt kell lefordítanom angolra, szóval sokszor összekavarodnak a dolgok a fejemben, de számomra a legfontosabb a testbeszéd.

– Hogyan tovább? Mik a tervei a jövőre nézve?     
– Magyarországot elhagyom, ez biztos, és megvan már a következő állomáshelyem is. Hamarosan publikus lesz, hol folytatom, nagyon izgatottan várom a jövőt.