Népsport: Egy klasszissal jobbak voltunk

Az 1956 nyarán Sebes Gusztáv helyére kinevezett szövetségi kapitány, Bukovi Márton remek eredményeket ért el: júliusban Lengyelország (4:1), szeptemberben Jugoszlávia (3:1), illetve Szovjetunió (1:0) ellen is nyert csapatunk, október 7-én legyőzte Franciaországot (2:0), egy hét múlva Ausztria következett, ugyancsak idegenben.

A válogatott keret Párizsból repülővel utazott Zürichbe, onnan autóbusszal Bernbe, egy hírverő mérkőzés erejéig Budapest néven a svájci bajnokságot vezető Young Boys ellen állt ki, és  6:2-re győzött. A találkozót ugyan az FC Bern pályáján rendezték, de egy nappal korábban a mieink a Wankdorf-stadion egyik edzőpályáján edzettek. Noha Ardai Aladár a párizsi siker után azt írta, „az értékes győzelem után érthetően vidámak a játékosok”, arra azért kíváncsi lennék, milyen lelkiállapotban tréningeztek – legalább is a két évvel korábbi finalisták, Bozsik József, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán… Grosics Gyula szintén ott volt, a Fekete párduc saroksérülése kiújult, így ő a hírverő meccsen már nem is állhatott a kapuba. A sportlap megemlítette, a vb előtt is mérkőzött a válogatott a patinás helyi klubbal, akkor 9:0-ra győzött. A csapat Solothurnba is ellátogatott, mi több a Hotel Krone éttermében ebédelt, ahol a vb ideje alatt annyiszor.

A szaklap úgy látta, az őszi sorozat kifárasztotta a magyar futballistákat, Sándor Csikar nem véletlenül jegyzete meg: „Hiába, unjuk már a sok utazgatást is, és őszintén bevallom, néha kissé unjuk már egymást is.” Ezt egyébként az NS tudósítója is megállapította: „Egyesek idegei pattanásig feszültek. Vitatkoznak, türelmetlenek egymással szemben.” Tény, Bernből nem hazafelé vette az irányt a csapat, hanem vonattal Zürichbe, onnan repülővel az osztrák–magyar színhelyére, Bécsbe utazott, ahol a játékosokat a hozzátartozóik, barátaik várták. A családias hangulat láttán állítólag Bozsik megjegyezte: „Csak nehogy úgy járjunk most is, mint Bernben. A világbajnokság döntője előtt nem volt jó »kabala« a hozzátartozók jelenléte. Remélhetőleg most másként lesz.” Az NS azt is leírta: „A felszabadulás óta egyébként talán még egyetlen osztrák–magyar mérkőzésre sem érkeztek annyian Budapestről, mint most. örvendetes dolog ez! Öröm látni a magyar–osztrák kapcsolatok ilyen irányú fejlődését.” Bukovi ennek ellenére nemigen lelkendezett, szigorúan megszabta, hogy a vacsora után játékosaink negyedórát tölthettek csak szeretteik körében.

Az esélyeket illetően az osztrák sajtó a mieinket vélte jobbnak, Josef Argauer szakvezető gondja leginkább az volt, ki legyen a két szélsőhátvéd Sándor és Czibor ellen. Elterjedt, a hazaiak a túlzott keménységtől sem riadnának vissza, erre Bukovi így reagált: „Ez kissé meglep…”

Hogy durva volt-e a 2:0-s magyar sikerrel záruló mérkőzés? Nem, a tudósításban egy szó sem esik durvaságról, nagyobb teret kapott, hogy Puskás vezető gólja után a házigazdáknak megítéltek egy jogtalan 11-est, amit Hans Walzhofer mellé rúgott. Az NS szerint az eredmény nem fejezte ki híven a magyar csapat technikai és taktikai fölényét, pedig a második félidőben, idézem, „már klassziskülönbség volt a két válogatott együttes között”. Összességében: „A magyar együttes nagyobb technikai és taktikai tudása különösen a hajrában domborodott ki.”

Zömmel az egyéni értékelés is ezt támasztotta alá. Kárpáti „a hátvédhármas legjobbja volt. Keményen, férfiasan, de tisztán játszott”, Börzsei „nyugalma most is hasznára volt a védelemnek”, Bozsik „ismét csapatának egyik legjobbja volt”, Sándor „hallatlan igyekezetéért és remekbe szabott góljáért érdemel elsősorban dicséretet”. Kocsis „új oldaláról mutatkozott be, szokásától eltérően ezúttal nagy területen játszott, fáradhatatlanul épített, pontos, használható labdákat adott társainak. Most viszont a kapura nem volt olyan veszélyes, mint általában”. Puskás „hosszú idő után ismét a támadósor legjobbjának bizonyult”, Czibor „adós maradt a tőle válogatott mérkőzéseken megszokott játékkal”.

Bukovi Márton a következőképpen értékelte a mérkőzést: „Válogatottunk teljesítménye minden elismerést megérdemel. Különösen örvendetes volt számomra Puskás és Kárpáti kitűnő játéka. Az osztrákok lelkesen játszottak, de korántsem teremtettek annyi helyzetet, mint a mieink.” Az osztrák csatár, Gerhard Hanappi elismerte: „A magyar csapatot továbbra is Európa legjobbjának tartom. Egyáltalában nem szégyenkezünk, hogy kikaptunk a magyaroktól.” Az ellenfél szakvezetője, Josef Argauer is dicsérte a mieinket: „Magyarország válogatottja most is világklasszis! A mieink nagy lelkesedéssel és odaadással küzdöttek, de hiába egy klasszissal gyengébbek voltunk a magyaroknál.” Ugyanakkor figyelmeztetett is: „Azért a magyar csapatra is ráférne a fiatalítás, hiszen a játékosok egyrésze nem éppen fiatal, s ha nem vigyáznak a magyarok, úgy járhatnak, mint mi.”

Az osztrák lapok megérdemeltnek tartották a mieink 2:0-s győzelmét. A Wiener Montag ezt írt a: „A magyar csapatnak nem volt gyenge pontja. Játéka, igaz, ezúttal nem volt olyan sziporkázó és ötletes, mint amikor Londonban győzte le Angliát, viszont érettebbnek tűnt.” A Welt am Montag leszögezte: „Lassan hagyománnyá válik, hogy a magyarokkal szemben mindig vesztünk. Csillagai ugyan lassan öregszenek, de még mindig a labdarúgás tanítómesterei.”

Felvetődik a kérdés: hová helyezhető válogatottunk 1956. őszi sikere? Erre a Képes Sport adta a legpontosabb választ: „A jugoszláv, a szovjet, a francia és az osztrák válogatott legyőzése olyan fegyvertény, amilyenre fél évvel ezelőtt a legvérmesebb szurkolók sem mertek gondolni. Európa négy válogatottját fektette két vállra ez a magyar együttes, amelyet már sokan – odahaza és külföldön is sokfelé – elparentáltak.” Idecitálnám, amit Puskás Öcsi mondott őszintén: „Az őszi idény elején sérült voltam. Azt hiszem, inkább a nevemnek köszönhetem, mint jó formámnak, hogy betettek a válogatottba. Éreztem azonban, hogy fokozatosan formába lendülök, hogy javulni fog a játékom.”

Érdekes, hogy a korábbi kapitány, Sebes Gusztáv miként vélekedett az együttesről. Tudni kell, a sportvezető továbbra is betöltötte a Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztségét. A válogatottal kapcsolatban azt vallotta, Bukovi egyetlen olyan labdarúgót sem fedezett fel, akit ő nem állított be korábban. Az Örömök és csalódások önéletrajzi könyvében úgy fogalmazott, „az én csapatom folytatta – az 1956-os rosszul sikerült első félév után –, amit 1955 végén abbahagyott”. Ami fontosabb, hogy azokban a napokban hirdették ki melbourne-i olimpiára utazók névsorát, amelyből a labdarúgók és a kosárlabdázók kimaradtak. Pedig Sebes érvelt, hogy Puskásék mögött kinevelt egy fiatal csapatot, de hiába. A távolmaradást azzal bagatellizálták, hogy a sportágban a legrangosabb torna a világbajnokság, ezért az olimpiai tornát nem is tartjuk fontosnak. Érdekes: 1952-ben, amikor nyertünk, fontos volt, majd 1960-ban Rómában is, ott Magyarország harmadik lett, 1964-ben és 1968-ban ismét aranyérmes… A kosarasoknál pedig az volt az indok, hogy a magyaroknak nem lenne esélyük az első három hely valamelyikének megszerzésére. Úgy, hogy megnyerték az 1955-ös, azaz egy évvel korábbi Európa-bajnokságot!

Legjobbjaink folytatták (volna) az 1956. őszi hadjáratot: a hónap végén a Népstadionban Svédország következett, ám a forradalom elsodorta ez a találkozót… Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán pedig soha többé nem lépett pályára a magyar nemzeti tizenegyben…

Emlékeztető
Barátságos mérkőzés, 1956. október 14.
AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG 0:2 (0:1)
Bécs, Práter-stadion, 65 000 néző. Vezette: Wyssling (svájci)
AUSZTRIA: Engelmeier – Röckl, Kollmann, Hasenkpof – Koller, Giesser – Kaubek, Wagner, Hanappi, Walzhofer, Haummer (Foreth, 38.). Szövetségi kapitány: Josef Argauer
MAGYARORSZÁG: Grosics – Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendi – Sándor, Kocsis, Hidegkuti (Machos, 21.), Puskás, Czibor. Szövetségi kapitány: Bukovi Márton
G: Puskás (27.), Sándor (65.)