Népsport: a Stasi tíz bajnoki címet nyert az NDK-ban
A száraz tények: a Berliner Fussball Club Dynamo egy német labdarúgóklub Berlin Lichtenberg kerületének Alt-Hohenschönhausen városrészében. A csapat a Regionalliga Nordostban, a német labdarúgás negyedik osztályában szerepel. Nem volt ez mindig így.
A kezdet persze nem volt sokkal fényesebb, hiszen amikor 1954. október 1-jén megalakult az anyaegyesület SC Dynamo Berlin, és a szovjet katonai megszállási zónában szovjet mintára létrehozott Dynamo sportszövetség része lett (egyebek mellett a Dresdennel együtt), még a keletnémet futball, no meg maga a sport státusza is tisztázatlan volt, az NDK labdarúgó-szövetsége (DFV) például csak 1958-ban kezdte meg önálló működését.
Az SC Dynamo Berlin első trófeáját az 1959-es Keletnémet Kupában szerezte meg, ennek ellenére a csapat nem indulhatott az 1960–1961-es Kupagyőztesek Európa-kupájában, mivel az NDK-s szövetség úgy döntött, hogy a helyi rivális, bajnoki ezüstérmes ASK Vorwärts Berlin alkalmasabb induló lesz.
A keletnémet labdarúgást 1965–1966-os átszervezése eredményeként a tíz, újonnan létrehozott labdarúgóklub között ott volt a hatvan éve, 1966. január 15-én megalakuló FC Dynamo is, elnökévé Manfred Kirstét választották, ennél is fontosabb, hogy az együttes sorsát hosszú évtizedekre meghatározó döntésként tiszteletbeli elnökként Erich Mielke került az élére.
Nála keményvonalasabb kommunistát rajzolni sem lehetne, és nemcsak azért, mert 1957-től a berlini fal 1989-es leomlásáig ő állt a hírhedt keletnémet állambiztonsági minisztérium, a Stasi (Ministerium für Staatssicherheit) élén. Már 1925-ben belépett Németország Kommunista Pártjába, egy rendőrgyilkosság miatt 1931-ben Sztálin Szovjetuniójába menekült, harcolt internacionalista „mezben” a spanyol polgárháborúban, és csak a világháború végén, 1945-ben tért vissza Berlinbe. Ahol a történelem egyik legvisszataszítóbb államában felügyelte az általa és elvtársai által elképzelt rendet.
És a berlini FC Dynamót. Amely hivatalosan a Belügyminisztérium klubja lett, ám Mielke révén idővel személyes, szervezeti és pénzügyi támogatást is kapott az állambiztonsági minisztériumtól. Ettől még 1967-ben kiesett a másodosztályba, alighanem ez kellett ahhoz, hogy új alapokon, a rendszer minden létező támogatását megkapva felemelkedjen, és a hetvenes évek végétől példátlan szárnyalásba kezdjen.
Először is bejutott a Keletnémet Kupa 1971-es döntőjébe, ezt elbukta, ám második helyezettként is kvalifikálta magát az 1971–1972-es KEK-sorozatba. Itt tizenegyesekkel kiverte a walesi Cardiff Cityt, aztán a belga Beerschotot és a svéd Atvidaberget, és máris az elődöntőben találta magát. Meilke nyilván boldog volt, hogy nem a Bayern Münchent sorsolták mellé, ideológiailag mégiscsak jobb volt az abszolút testvércsapat moszkvai Dinamo ellenében kiesni.
Ekkorra ráadásul a Berlinben csúcsriválisnak számító „Honvédot”, a Vorwärts Berlint az Odera-menti (azaz keletnémet) Frankfurtba helyezték át, ezzel pedig vezényszóra a Dynamóé lett az addig a Vorwärts utánpótlását adó összes fővárosi kerület is.
Fura, de az egyetlen olyan nemzetközi tornán, amelyre az NDK kvalifikált, az 1974-es világbajnokságon (ennek a csoportkörében játszották a történelem első és utolsó NDK–NSZK meccsét, amelyet a későbbi világbajnok Beckenbauerék ellen a keletiek nyertek meg!), mindössze egy berlini játékos volt az NDK keretében: Reinhard Lauck. Két évvel később, a montreali olimpián aranyérmes „amatőr” keletnémet válogatottban Lauck mellett Hans-Jürgen Riediger képviselte a Dynamo Berlint.
A Berlin előtt a másik Dynamo, a Dresden uralta a keletnémet futballt, élén ugyancsak egy Stasi-vezetővel, Horst Böhm vezérőrnaggyal. Csakhogy a drezdaiak hatodik bajnoki címének ünneplésekor 1978-ban Erich Mielke megjelent a díszvacsorán… „Már elég bajnoki címet szereztetek, mostantól a Dynamo Berlin veszi át a helyeteket…” – mondta, és Drezdában tudták, mi következik.
Az NDK labdarúgását 1979 és 1988 korábban sosem látott fölénnyel uralták a berliniek (a mai Bayern aztán a 2010-es évek elejétől náluk is masszívabb, immár össznémet győzelmi sorozatot tudott kiépíteni 11 salátástállal), akik Jürgen Bogs vezetőedző irányításával a rendszertől és az elszakított keleti országrésztől búcsúzóban az elsőre és utolsó kiírt NDK-s Szuperkupát is megnyerték a 28 évig stabilan álló fal leomlása előtt három hónappal, 1989-ben. (A tízből az 1983-as bajnoki siker veretlenül született meg, erre legközelebb 2024-ben Németországban a Bayer Leverkusen volt képes.)
A győzelmek ellenére a klubot a rivális szurkolók, ergo a közvélemény gyakran vádolta azzal, hogy bírói részrehajlással, a játékvezetők manipulációjával és politikai nyomással éri el eredményeit. Az NDK-ban a játékvezetők nem csupán állami alkalmazottak voltak, de kifejezetten a párt iránti lojalitás alapján értékelték őket, előmenetelük, külföldi megbízatásaik, sőt civil karrierjük is politikai megítélésüktől függött.
Mielke futballbíráskodással kapcsolatos hatása nem klasszikus, utasításokon alapuló rendszer volt, sokkal inkább a félelemre épített. A bírók tudták, melyik klub mögött áll az országos politika, és hogy a kétes szituációkban hozott döntéseiknek milyen következményeik lehettek. És Mielke erre az öncenzúrára bátran építhetett.
A legismertebb példa az 1986. márciusi Lokomotiv Leipzig–Dynamo Berlin mérkőzés, ahol az indokolatlan hosszabbításban megítélt jogtalan büntető gyakorlatilag a bajnoki címről döntött. A Leipzig a rendes játékidő végén 1–0-ra vezetett, a lipcsei stadion ünnepelt, amikor is Bernd Stumpf játékvezető minden különösebb ok nélkül addig vezette a találkozót, amíg a 94. percben (ennyi hosszabbítás akkoriban szinte sohasem fordult elő), végre tizenegyest adhatott a Dynamónak, az 1–1-gyel pedig sorozatban nyolcadik bajnoki aranyérmét is behúzta a berlini címvédő.
A lipcsei közönség őrjöngött, különböző tárgyakat dobált a pályára, a mérkőzés után országos felháborodás tört ki, ráadásul az esetet ritka kivételként valódi retorzió követte: Stumpfot az NDK-ban életre szóló eltiltással sújtották (ezen később enyhítettek), nemzetközi bírói karrierje véget ért, az eredményt azonban nem változtatták meg.
A Stasi-kapcsolat nem önmagában sportbeli támogatást jelentett: Erich Mielke rendszeresen jelen volt mérkőzéseken, a legjobb játékosokat pedig magától értetődően igyekezett a Dynamóba kényszeríteni. A klub feltételrendszere messze az átlag fölött állt az NDK-ban, ami kellett a bajnoki címekhez, de egyúttal a gyűlölet és gyanakvás tárgyává is tette a Berlint.
A Die Wende (a német rendszerváltás) idején aztán a BFC Dynamo „itt sem voltunk” alapon felvette a semleges FC Berlin nevet, erőszakos szurkolóival azonban az újraegyesült Németországban épp úgy csak a baj volt, ahogyan úgy általában a leharcolt keleti országrésszel is. A klub egyszer majdnem feljutott a Bundesliga 2-be, játékosainak jelentős részét elveszítette, és mert ekkor már semmi jelentősége sem volt, 1999-ben visszavette régi nevét, a Berliner FC Dynamót is. Ma már csak egy kiscsapat, így is van rendjén.
Erich Mielke ellen az 1931-es gyilkossági ügy miatt hatvan évvel később emeltek vádat, de egészségi állapota miatt végül az itt kiszabott hatéves börtönbüntetést sem kellett letölteni, 2000-ben hunyt el egy berlini idősek otthonában. Ő fordított esetben máshogy intézte volna, ebben biztosak lehetünk.
| NÉVJEGY |
 DYNAMO BERLIN (Berliner FC Dynamo) |
Détári Lajos varázsolt Luzernben
Népsport: a pártfőiskola eltemetett titkai
Mezey: az ügyszeretet és a megszállottság kerete
Népsport: Mickey Hargitay, a test- és karrierépítő
Népsport: Takács Károly felülkerekedett a sorson is
