Népsport: Gönczy Lajos az Adrián is helyt állt

Szülei, Grön, később Gönczy Lajos és Malatinszki Lenke tanítók voltak, így természetes volt, hogy fiúk, ifjabb Lajos a szegedi belvárosi elemi iskola elvégzése után a piarista gimnáziumban folytatta. Ahol már bontogatni kezdte szárnyait, magas-, távol- és rúdugrásban jeleskedett.

Az érettségi (1899) után a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, a jogi kar hallgatója lett. Az atlétika persze maradt, a BEAC magasugrója lett. És társasági embere is, hiszen klubtársai visszatérően emlegették a szombat esti klubvacsorákat, amelyet egy-egy kisvendéglőben rendeztek, s közös nótázással fejeztek be. Gönczy Lajos nem vetette meg a bort, főként a nagyfröccsöt kultiválta, ezért lett „Spicceres” a beceneve. És ha már itt tartunk: meggyőződése volt, hogy jobban ugrik, ha előtte megiszik néhány korty tokajit.

Kortársaihoz hasonlóan all-round sportember volt, a téli sportokat is kedvelte, bizonyság rá, hogy a hírek szerint egy bobversenyen lábát törte. Természetesen a futballt is kipróbálta, a BEAC csapatában együtt játszott a síkfutó, későbbi klubfőtitkár Speidl Zoltánnal és a St. Louisban 1904-ben úszó olimpiai bajnok Halmay Zoltánnal.

De magasugrásban teljesedett ki. Tizenkilenc évesen Párizsban (1900) már ott volt az olimpián. A világkiállítás mellett a játékok csak megtűrtek voltak, a sportversenyeket mellékes rendezvényekként kezelték. Gönczyt ez nem zavarta, 175 centiméterrel bronzérmes lett. A híradások megjegyzik, hogy a róla elnevezett „magyar stílusban” ugrott: „Szemből merőlegesen nekifutott, messziről dobbantott, majd lábbal előre, háttal erősen homorítva jutott át a léc felett.”

Ő lett az év atlétája, a Sport-Világ értékelése szerint: „Gönczy Lajos, a B. E. A. C. tagja, szintén új erő, aki az idén tűnt föl először a magasugrásban bécsi szereplésével, amikor is győztesként tért haza, és itthon háromszor versenyezvén, minden esetben győzött is. Párisban úgy a világbajnoki, mint handicap magasugrásban harmadik helyre jutott.” (A hendikepnél a jobbaknak magasabban kellett kezdeniük.)

Hiába az elismerés, a stílusát sokan bírálták. A St. Louis-i olimpia esztendejében (1904) a Nemzeti Sport már kifejezetten elavultnak minősíti a „magyar stílust”: „Minő eredményeket érhetne el ez a kitűnő athléta, ha egy szakavatott tréner kezébe kerülne, aki kitanítaná e versenynem trackjeire, erői célszerűbb kihasználására, s hosszas tapasztalásokban kialakult leghelyesebb tréningre.” Tudni kell, hogy a többség ekkor már oldalról támadta a lécet, ez volt az úgynevezett „skót stílus”.

Ezzel együtt az atlétavezérek a síkfutó, később urológus professzor Mező Bélát és Gönczyt javasolták olimpiai kiküldetésre. Gönczynél megjegyzik, hogy: „Érvényesülésre számíthat, az érvényesülés foka nyílt kérdés. Meg leszünk elégedve, ha legjobb formájával Saint-Louisban megfelelő helyezést nyer. Tényleges formája szerint nem számíthat ugyan győzelemre, de igen szép szereplését méltán elvárhatjuk.”

Ehhez képest nagyobb gond volt, hogy St. Louis nincs közel, az utazás sokba került. A kultuszminiszter, Berzeviczy Albert segített, 6000 koronát (ma: 15 996 000 forint) kiutalt név szerint Gönczy, Mező, Halmay és Sztankovits Szilárd, az atlétikai szövetség (MASZ) főtitkára részére. Segített Brüll Alfréd is, aki még nem volt az MTK első embere, ám nagyiparosként megtehette, hogy 1000 koronával több jusson a költségekre, sőt még lobbizott is az olimpikonok érdekében: „Brüll Alfréd bőkezű adománya és több pénzintézet áldozatkészsége folytán lehetővé vált, hogy mindazok utazhassanak, akiket a magyar olimpiai bizottság a magyar sport képviseletére méltóknak tartott.”

Gönczy eleget tett az elvárásoknak St. Louis-ban, 175 centiméteres magasugrásával a 4. helyet szerezte meg, helyből magasugrásban pedig 5. lett. Feljegyezték róla, hogy a magával vitt tokaji bort csak edzéseken kortyolhatta, verseny közben nem engedték meg neki. Később ezzel indokolta, hogy gyengébben ugrott, mint várta, elvégre ekkor már 182 centiméternél járt. Megjegyzendő, az amerikai Samuel Jones 180 centiméterrel győzött. A versenyen tizenegyen indultak, ezt csak a tények kedvéért.

A Nemzeti Sport nem volt elégedetlen: „Gönczy Lajos helyezése méltánylandó siker. Mi e lapban nem jelöltük őt győztesnek, de meg voltunk győződve, hogy jó szerepet fog játszani. Eme feltevésünkben nem is csalódtunk. (…) Az amerikaiak és angolok jobbak nálunk, tehát legyőztek bennünket, de ezt tudtuk a kiküldetés előtt is.”

Az olimpián az úszók vitték a prímet, a kétszeres aranyérmes (50 és 100 yard) Halmay és az 1 mérföldön második, 880 yardon harmadik Kiss Géza, őket ünnepelték leginkább itthon. Már Fiuméban is, ahol Roediger Ernő révkapitány, a Quarnero úszóklub elnöke lelkes szavakkal üdvözölte a küldöttséget, majd sokáig emlékezetes „fényes uzsonna várta őket a Lloyd Clubban”. Budapesten előbb Berzeviczy kultuszminiszter fogadta az olimpikonokat, majd a Klivényi-féle vendéglőben lakoma volt a kiküldöttek tiszteletére.

Két évvel később az athéni olimpia (1896) emlékére megrendezett, olimpiaként el nem ismert pánhellén játékokon (1906) indult Gönczy. Nem jelölték könnyen a viadalra, Aradon a neki külön engedélyezett próbaversenyen 173 centimétert ugrott, ezzel nyert kiküldetést. Csapatunk Triesztből indulva az Amphitric hajó fedélzetén tette meg az utat, a viharos Adrián többen tengeri betegek lettek. Megemlítik, hogy előfordult: a 300 terítékes étteremben csupán egy magyar legény volt talpon, a kiváló magasugró, Gönczy Lajos, aki így kedvére ehetett… Aztán a versenyen 175 centiméteres ugrásával 2. lett.

A londoni olimpiára (1908) nem nevezték, az aktív versenyzéstől 1910-ben vonult vissza.

Megnősült (1913), majd katonai szolgálata miatt visszaköltözött Szegedre, ahol jogászként dolgozott, ügyvédgyakornokként, bírósági tisztségviselőként, majd törvényszéki bíróként.

A világháború kitörésekor behívták, a szegedi 46-os gyalogezred soraiban harcolt. Az egység 1915 júniusának végén került az olasz frontra, a doberdói frontszakaszra, az első isonzói csatában (július 23–27.) már részt vett. December 3-án a kora hajnalban telitalálatot kapott az a tiszti fedezék, amelyben Gönczy Lajos főhadnagy és Bárány Emil hadnagy tartózkodott. Mindketten hősi halált haltak. 

A 17. közös hadosztály Vallone völgyében kialakított temetőjében földelték el őket, közös sírban. A hadosztálytemetőt az 1930-as években felszámolták, a hősök maradványait elszállították. Kutatták az áttemetések helyét, ám eredménynek nincs nyoma.

A világháború után, 1918 karácsonyán a Nemzeti Sport már az újjáéledésről ír: „A Magyar Sport felmagasztosulva bámulta a csodát, mint lépnek az elhullt százak helyébe életerős ezrek. Látnoki szemmel nézte a most föltárolt új csapást, amely fölfelé, mindig fölfelé, elérhetetlennek hitt fejlődés felé viszi, és megtelt a szíve hittel és melegséggel. Nagy és megértő mozdulattal magához ölelte a munkástábort, amely a legvégzetesebb időben, a kétségbeesés órájában sietett a segítségére.”