Egy kockával három hatost – Jupp Heynckes müncheni csodatétele

 

Talán a Bayern München futballistái sem számítottak arra, hogy a Tábornoknak becézett Ottmar Hitzfeld 2004-es távozását követően köszönt be életükbe a katonai rend és fegyelem. Felix Magath szerepvállalásával új korszak kezdődött, a keménykezű szakvezető magával hozta a Stuttgartnál sikerrel alkalmazott medicinlabdás gyakorlatokat, fárasztó lépcsőzéseket, zsibbasztó erdei futásokat.
„Lehet, hogy Magath a Titanicot nem tudta volna megmenteni, de ha a túlélők az edzésére jártak volna, biztosan partra úsznak”   – nyilatkozta egykori edzőjéről Jan Age Fjörtoft, korábbi 68-szoros norvég válogatott labdarúgó.

A Bayern vezérkara bízott a szigorú mesterben, és a sztárok is hamar belátták, ha nem állnak be a sorba, újabb kör futást kockáztatnak... Az eredményességre hazai porondon nem lehetett panasz, ám – ahogy a tavaly menesztett Niko Kovac esete is bizonyítja – a honi egyeduralom semmit sem ér, ha nem párosul BL-meneteléssel. Magath úgy köszönt el, hogy mindkét idényében első lett a Bundesligában és a Német Kupában, de a legrangosabb sorozatban nem alkotott maradandót. Később nemes bosszút vett: éppen egykori alakulata elől happolta el a salátástálat 2009-ben a Wolfsburggal.

A Bayernnél Hitzfeld tett rendet 2007 januárjában, majd 2008 nyarán Jürgen Klinsmann érkezett vissza Németországba megvalósítani az amerikai álmot. Münchenben nem felejtették el a német válogatottat felrázó trénert, aki a hazai vb-bronzérem (2006) megszerzéséből oroszlánrészt vállalt. Noha a taktikai utasításokért az akkoriban még másodedzőként dolgozó Joachim Löw felelt, Klinsmann reformjai jól működtek az újjáépülő válogatottnál. A német rekordbajnoknál végzett munkáját azonban többen megkérdőjelezték: 2008-as kinevezésekor az elviekben szerencsét hozó Buddha-szobrok hamarabb kerültek elő, mint a mágnestábla a közös megbeszélések során. A Barcelona elleni BL-búcsú (1–5) után nyilvánvalóvá vált, hogy nem fejezi be első idényét a Bayern kispadján – ideiglenes edzőként Jupp Heynckes vívta ki a BL-indulás jogát, majd Louis van Gaal helyezte vissza a csapatot az európai futballtérképre.

„Csak Louis van Gaal képes arra, hogy ilyesmit állítson  – mondta Uli Hoeness, az egyesület elnöke, amikor a korábbi holland szövetségi kapitány kijelentette, a Bayern sikeressége nagyban az ő remek 2009 és 2011 közötti munkájának köszönhető, és a klub jó döntést hozott Josep Guardiola kinevezésével, mert a spanyol vezetőedző az ő filozófiáját követte.  – Van Gaal nagy problémája az, hogy nem Istennek képzeli magát, hanem Isten megteremtőjének. Louis már a világ megteremtése előtt létezett. Ha abból a szemszögből néznénk a világot, mint ő, nehéz lenne elhinnünk, miért olyan szép az élet.”

A klubvezető éles kritikájára érdemes a csúnya elválás hozományaként tekinteni, mert Van Gaal érdemeit kár lenne elvitatni. A holland tréner vezényelte a felnőttekhez Thomas Müllert és Holger Badstubert, míg Bastian Schweinsteigernek a középpálya közepén szavazott bizalmat. Müller tökéletes megtestesítője volt a Münchenben meghonosított holland iskolának: a sokpasszos játék mellett megállíthatatlanul robotolt a széleken, a csatár mögött vagy éppen támadóként tüsténkedett. Elsősorban játékintelligenciája emelte az első csapat legjobbjai közé, de Van Gaal faragott belőle több poszton bevethető, taktikailag érett labdarúgót.

Az egocentrikus edző hiúságát legyezgette, hogy első hollandként nyert bajnoki címet a Bundesligában 2010-ben, ám a Bajnokok Ligájában az ő Bayernje sem ért célba. A döntőig vezető úton a Fiorentina, a Manchester United és a Lyon sem jelentett akadályt, de a fináléban korábbi tanítványa, José Mourinho állta útját az Internazionaléval. A két edző Barcelonában dolgozott együtt 1997 és 2000 között, a portugál rutinosabb kollégáját segítette meglátásaival és tanácsaival. A mester és a tanítvány közül Mourinho örülhetett Madridban, Diego Milito duplájának köszönhetően az olasz gárda ült fel Európa trónjára.

Van Gaal a fiatalítást elvégezte az alakulatnál, meghonosította filozófiáját a bajoroknál, és nem utolsósorban az ő kérésére érkezett Arjen Robben. Az állandó viták miatt 2011-ben távoznia kellett (a futballistáknak az sem tetszett, hogy a müncheni diszkók kameráin keresztül figyelte őket), de a hátrahagyott alapokra a visszatérő Jupp Heynckes építkezhetett.

Az ősz szakvezetőt régi ismerősként fogadta Uli Hoeness és Karl-Heinz Rummenigge, aligha túlzás azt állítani, hogy újbóli házassága a klubbal az égben köttetett, még ha a 2011–2012-es idény nem is erről árulkodott. A Chelsea elleni 2012-es Bajnokok Ligája-döntő kudarcát a német újságok a mai napig a XXI. század legfájdalmasabb vereségeként emlegetik. A Bayern a hazai pályán tizenegyespárbajban elbukott BL-finálé mellett a honi egyeduralmat is elveszítette: a Borussia Dortmund játékosai forgatták meg a tőrt a bajor szívekben, a fekete-sárgák a bajnoki címen kívül a Német Kupát is elvitték Robbenék elől.

„Játékosként és edzőként jártam a menny­ben és a pokolban – értékelt Heynckes a Der Spiegelnek.      – A kudarcból tanul legtöbbet az ember, a csalódások, a veszteségek formáltak évről évre. Az egész életemre kihívásként tekintettem, és utáltam félbehagyni valamit. A müncheni BL-finálé után nem állhattam fel a kispadról, a munkámat nem végeztem el.”

Heynckes megszállottan hajszolta a tökéletességet, és 2012 nyarán a kirakós hiányzó darabjait is a helyükre illesztette, elkészítve élete alkotását. Javier Martínez megszerzésével stabilizálta a középpályássort, Dante a védelem tengelyébe érkezett, Xherdan Shaqiri szerződtetésével Arjen Robbent és Franck Ribéryt tehermentesítette, míg Mario Mandzukic többek között a 2013-as BL-fináléban szerzett góljával jelezte, micsoda fogás volt! A megerősödött kerettel, labdarúgóinak erejével tökéletesen sáfárkodott a rutinos mester: a bajnokságban rekordpontszámmal (91) végzett az élen, a Bajnokok Ligája-fináléban a Borussia Dortmundot múlta felül (2–1), a Német Kupa-döntőben a Stuttgartot (3–2) győzte le.

A 2013-as triplázásig hosszú utat tett meg együttesével. Az Arsenal elleni BL-nyolcaddöntő visszavágóját csaknem „elizgulta” a gárda, ám azt követően nem volt megállás. A Juventust oda-vissza győzte le (összesítésben 4–0), s a Barcelonának sem kegyelmezett (a müncheni 4–0 után a katalán fővárosban is nyert 3–0-ra). A londoni fináléban a Borussia Dortmund következett, amely az első félidőben kihasználta annak lélektani előnyét, hogy a Bayern mögött két elveszített BL-döntő állt (2010, 2012), de a fekete-sárgák balszerencséjére Manuel Neuer szenzációs napot fogott ki, és Ilkay Gündogan tizenegyesén kívül mindent hárított. A hajrában 1–1-es döntetlenre álltak a felek, amikor a 89. percben a helyéről elmozgó Ribéry továbbított Robben elé, a holland szélső pedig a kimozduló Roman Weidenfeller kapus mellett finoman elpöccintette a labdát, amely bekocogott a kapuba. Az élet igazságot szolgáltatott az egy évvel korábban bűnbaknak kikiáltott játékosnak, aki a Chelsea ellen tizenegyest hibázott a 2012-es hosszabbításban.

„A közös beszélgetéseink segítettek megérteni, hogy minden okkal történik – mondta edzőjéről Schweinsteiger a Bayern Magazinnak.  – Velünk együtt szenvedett a Chelsea elleni vesztes döntő után, viszont neki köszönhetően álltunk talpra. Heynckes zseniális edző, csodálatos ember és remek barát. Személye becsületességet, őszinteséget és elhivatottságot jelentett a csapatnak: mindenkit a csónakba vezényelt, a szertárostól az utolsó játékosig közösen húztuk az evezőt. A triplázás utáni ünnepségen önfeledten táncolt a terem közepén, az öröm pillanatai örökre az emlékezetembe vésődtek.”

Heynckes életműve teljessé vált a diadallal, és mint később kiderült, örökségével Josep Guardiola, Carlo Ancelotti és Niko Kovac sem tudott mit kezdeni, ellentétben korábbi tanítványával, Hans-Dieter Flickkel. Erről szól majd sorozatunk befejező írása.

(A következő részben:  Játékosból méltó utód)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 24-i lapszámában jelent meg.)