PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2020.12.24 09:40 Frissítve: 2020.12.24 09:56

Dárdai Pál: Már nem az én karrierem a legfontosabb, a gyerekek az elsők

Dárdai Pál, a magyar labdarúgó-válogatott korábbi szövetségi kapitánya a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjút, amelyben többek között a szívében őrzött emlékekről, egy itthoni álommunkáról és a karácsonyi készülődésről is szót ejtett. 

Meghitt pillanat, avagy karácsonykor is együtt a Dárdai család: Palkó, Móni, Marci, Pál és Bence

 

– Ki vagyok hangosítva?
– Igen, mert miközben beszélgetünk, drága feleségemmel, Mónival éppen főzünk – jelentette berlini otthonának konyhájából a magyar válogatott korábbi szövetségi kapitánya és a Hertha BSC volt vezetőedzője, a nyáron a klub utánpótlásába visszatérő, az U16-os együttest gardírozó Dárdai Pál. – Nyakunkon a karácsony, de még nem az ünnepi menü készül, csak összedobunk egy csülkös pacalt, valamint a gyerekeknek készítek báránybordát pestós pácban.

– A pacalhoz nem eszik kenyeret, ugye?
– Nem, dehogy! Krumplit viszont igen! Idén, azt hiszem, már nem lesz méredzkedés... Nem is baj, mert még szalonnát is sütünk a teraszon. Friss kenyérrel, lila hagymával, de jó is az! Hát még egy bögre forralt borral!

Dárdai Pál és felesége, Móni

– Ha esetleg nem említettem volna, az interjú nem az Ínyenc magazinba, hanem a Nemzeti Sportba készül...
– Ja, hogy a futball is téma lenne?! Akkor, ha kérhetem, hívjon vissza fél óra múlva, addigra felszeletelem a bárányt, bepácolom, és nyugodtan beszélgethetünk.

– Most jó?
– Jobb nem is lehetne! Fő a pacal, a bárány a pácban, ha egy német betévedne a konyhánkba, nézne, mint borjú az új kapura... No, hallgatom!

– Én mindjárt idézném: „Három Dárdai a Herthában – az kemény lenne. A háromból egy szerintem megcsinálja. Vagy kettő. Bár az is lehet, hogy mindhárom...” Emlékszik mikor fogalmazott így?
– Négy-öt éve. A háromból kettő azóta megcsinálta, Palkó és Marci pályára lépett már a Bundesligában. Büszke is vagyok rájuk! Palkó helyzete kicsit nehezebbé vált azóta, neki váltania kellene. Megerősödött az elmúlt időszakban, immár arra van szüksége, hogy folyamatosan játsszon. Volt lehetősége arra, hogy Hollandiába igazoljon, de nem akart oda menni. Ő valamelyest lelkizőbb, mint a két öccse, az kell neki, hogy jó közegbe kerüljön. Én nem szólok bele, amit szeretne, az lesz. Az élet úgyis megoldja. Marci pillanatnyilag jó helyen van. Az első csapattal edz, jó híreket kapok róla. Szeretik a társak és az edzők is, ha egyszer-kétszer beáll, abból is tanul. Ballábas belső védőből amúgy sincs nagy választék. Jó a felépítése, jó a rúgótechnikája, neves klubok érdeklődnek már iránta. Ettől függetlenül nála még az érettségi az első. Nyárra túl lesz rajta, utána ő is eldöntheti, milyen úton induljon el. Bence, a legkisebb pedig teszi a dolgát, bosszantja itthon az édesanyját...

– Az édesapját nem?
– Őt az edzéseken. Nehéz vele kiegyezni, szereti, ha övé az utolsó szó. Megfogni sem könnyű, mert jól tanul, jól focizik. Csak nagy a szája. Zsivány egy kölyök! Van egy megállapodásunk: ha valaki rossz jegyet hoz az iskolából, nem mehet edzésre, helyette tanulnia kell. Nemrég Bence, miután hazajött a suliból, „elfelejtette” közölni velünk, hogy becsúszott egy ötös – Magyarországon ez kettessel ér fel –, és mintha mi sem történt volna, elment a délutáni edzésre. Mindamellett érezhette, hogy rossz fát tett a tűzre, mert még lefekvés előtt írt egy üzenetet Móninak: „Anya, reggel beszélnünk kell!” Másnap azzal indított, hogy kell egy kis korrepetálás matekból. És még egy doboz bonbont is vett az édesanyjának...

– Az U16-os csapat edzőjénél jó kezekben van?
– Azért is vállaltam ezt a csapatot, hogy mellette lehessek, szerettem volna segíteni az ő fejlődését is. Ez a szituáció nem új számomra. Nekem is volt edzőm az édesapám, én is voltam Palkó edzője. Bence eggyel feljebb játszik a saját korosztályánál, olykor furán fest a nála csaknem két esztendővel idősebb ellenfelei oldalán. Nyáron azt mondtam neki, meglátjuk, mi lesz, ha jelentős a fizikai különbség közte és a többiek között, nálam edz, és az U15-ös gárdában játszik a hétvégén, de ha nem áll fenn a veszélye annak, hogy agyonvágják, a meccsekre is maradhat. Nos, nemcsak maradt, vezeti a házi kanadai táblázatot – a baj az, hogy a járvány miatt félbeszakadt a bajnokság. Ettől eltekintve Bence is rendben van.

– Nem félti, amikor egy nála két fejjel magasabb védővel találkozik?
– Nem, mert annyit focizott a kertben a nagyapjával, hogy többek között azt is megtanulta, hogyan kell boldogulnia a nagyobbak között.

– Élvezi a munkát?
– Ezt Bencétől kellene megkérdezni.

– Én az edzőjére gondoltam...
– Ó, én élvezem, igen! Némi idő kellett, hogy visszaszokjak, mert más egy gondosan megtervezett heti menetrend szerint dolgozni, mint odahaza a kertben tenni-venni. Az első két hónap azért is volt nehéz, mert azok után, hogy a vírus első hulláma miatt tavasszal szinte minden leállt, vissza kellett hozni a srácokat az életbe. Nem mindegy, hogy leszegett fejjel gyakorolnak egyedül otthon, vagy felemelt fejjel tréningeznek együtt a Hertha edzőközpontjában. Amikor végre eljutottunk odáig, hogy már nem a másik pályáról kellett visszahozni a pontatlanul ellőtt labdát, amikor már az edzéseken és a mérkőzéseken is jó volt nézni őket, megint beütött a korona... Jó ideje szigorú előírásoknak megfelelve edzhetünk, ráadásul a létszám sem teljes, mert kizárólag azok jöhetnek, akik a korosztályos német vagy a tartományi válogatott tagjai. Úgy érzem magam, mint egy testnevelő tanár, aki hétfőtől péntekig megtartja az óráit, a hétvégén meg várja, hogy újra hétfő legyen. Hiányzik a szombati meccs, hiányzik, hogy felüljünk a buszra a srácokkal, és elmenjünk Erfurtba, Rostockba vagy éppen Babelsbergbe, hiányzik a közös pizzázás, sőt már az is hiányzik, hogy csupán megszokásból, de szidjuk a játékvezetőket. Amúgy olyan rosszul nem végezhetem a dolgom, mert eddig Bence csak kétszer szólt be, hogy ennek az edzésnek nem sok értelme van. Hazafelé mondtam is neki, örülök, hogy fél év alatt csupán két rossz edzésen vett részt.

Aki tud gólt rúgni: Bence mozdulata már a nagyokét idézi (Fotó: Török Attila)

– Alig tizenöt évesen ennyire érti már a szakmát?
– A nagyapja edző volt, az apja edző, annyi labdát szedett életében, mint senki más. Én Aputól tanultam sokat. Palkó a Papától és tőlem. Marci a Papától, tőlem és Palkótól, Bence pedig már a Papától, tőlem, Palkótól és Marcitól. Ha úgy vesszük, közülünk ő tanulta, ezáltal ő tudja a legtöbbet. Az U15-ös válogatottba is behívták már. Nem utolsósorban azért, mert tud gólt rúgni. Mondhatnám, erre született. Ez nem úgy megy, hogy ma Tibike rúgja a gólt, holnap Palika, holnapután meg Bence. Szinte mindig Bence rúgja. Érzi a kaput, ezt a nagyapjától örökölte. A legfontosabb azonban az ő esetében is a jó bizonyítvány. Előbb legyen rendes, tisztelettudó gyerek, aztán futballista.

– A három fiú közül egyedül Marcinak nem volt még az edzője. Vajon lesz?
– Nem hiszem. Egyszer lehettem volna, csak rám bízták a felnőttcsapatot... Akkor mérges volt rám, de utólag kiderült, hogy jól járt, mert volt csapattársam, egyben az egyik legjobb itteni barátom, ­Zecke Neuendorf vette át őket, és Marci sokat fejlődött nála. Céltudatos gyerek, ha az edzője azt mondja, nyomjon le száz fekvőtámaszt, nem kell számolni, valóban lenyom-e annyit.

– Hasonlít az apukájára, nemde?
– Abban feltétlenül, hogy én is szó nélkül megcsináltam mindent, amit az edzőm kért. Csak az vezérelt, hogy a csapatom hasznára legyek. S egyvalami hajtott még szüntelen: hogy nyerjek!

– Hogyan tekint vissza erre az évre?
– A vírus miatt egy nagy... Az ünnepi alkalomra való tekintettel nem mondom ki, milyen volt. A focinál maradva: bosszant, hogy hónapok estek ki a gyerekek képzéséből, jelentős érvágás ez nekik. Mert mindenkit kell fejleszteni, nem csupán a legjobbakat. Az idény végén én is úgy szeretnék elköszönni tőlük, hogy azt látom, mindannyian előreléptek. Nagyon remélem, hogy tavasszal helyreáll a világ rendje.

– Amikor négy és fél év után elköszönt a felnőttcsapattól, elárulta, attól tartott, a stressz az egészsége rovására megy. Az U16-os gárdánál nincs miért idegeskedni?
– Nincs. És magyarázkodni sem kell. „Fönt” mindent meg kellett indokolni. Ha tizennégyet lőttünk kapura, nem tizenötöt, akkor azt, ha „csak” az Európa-liga-indulást vívtuk ki, nem a Bajnokok Ligája-szereplést, akkor azt, ha némelyek szerint defenzíven játszottunk, akkor meg azt. Egy idő után elegem lett ebből. Az utánpótlásban mindig is szerettem dolgozni. Itt nincs nyomás, nincs feszültség, az embernek egy feladata van: tegyen meg mindent, hogy a gyerekek fejlődjenek. Igaz, kétszer annyi a teendő, mint a felnőtteknél, legfeljebb egy nap szabad a héten, de nekem a munkával sosem volt gondom. Azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. Más kérdés, hogy azt érzem, megöregedtem. Nem vagyok tápos, ám amikor repkednek a mínuszok és fúj a szél, már nehezen bírom. Márciustól novemberig imádok edzősködni, decembertől februárig a túlélésre játszom...

– A labdákat ugyanúgy ön fújja fel, mint kezdő trénerként?
– Ez megmaradt a régiből. Mi több, én hozom és viszem, még egy elektromos pumpát is beszereztem, hogy a csomagtartóban fel tudjam fújni őket. Öregszem, de közben haladok a korral...

Palkó a nagypapájától és az édesapjától is sokat tanulhatott (Fotó: Török Attila)

– Nem hiányzik a Bundesliga, az első csapat öltözője?
– Őszintén mondom, hogy nem. Már nem az én karrierem a legfontosabb, a gyerekek az elsők. Húsz kőkemény év után az elmúlt másfél esztendőben végre megtapasztalhattam, milyen érzés apának, családfőnek lenni, és roppantmód élvezem. Eddigi életem során nem kerestem se sokat, se keveset, amim volt, azt nem szórtam el. Nem vágytam luxusra, magángépre, sportautóra, a mai napig pacalt eszem krumplival vagy hagymás babot oldalassal.

– Lenne olyan ajánlat, amely kimozdítaná Berlinből?
– Ezen nem töprengek. Másfél év alatt sokan kerestek, volt, ahova elképesztő összegért csábítottak, de én jól elvagyok egyelőre. Ha megüresedik egy kispad, sok edző bejelentkezik, én nem. Nyugodtan, békében él a családunk, ez mindennél többet ér nekem. Az lenne a legjobb, ha már ott tartanánk, hogy mindhárom fiú felnőttcsapatban játszik, mi pedig Mónival egyik meccsről a másikra mennénk. Arról nem szólva, hogy ott a balatoni házunk is. A gyerekek ugyanúgy odavannak Zamárdiért, mint a szüleik. Tudja, hol lennék egyszer boldogan edző? Siófokon. Hosszú évek múltán szerintem fordul majd a kocka, két-három hónapot leszünk Berlinben, és kilencet-tízet Zamárdiban. Ha eljön ez az idő, és a siófokiak megkeresnek azzal, hogy Pali bácsi, kellene segíteni, azt felelném, essünk neki!

– Hogy is mondjam... Nem lenne ciki?
– Nekem? Ugyan már! Még egyszer sem esett le a karikagyűrű az ujjamról a munka miatt. Az U16-os együttesnél éppoly örömmel dolgozom, mint a Bundesligában vagy a magyar válogatottnál. A sors egyrészről többször is lesújtott rám, másrészről kegyes volt hozzám. Játékosként és edzőként egyaránt elértem ezt-azt, amit ígértem, mindig betartottam, ám ez sem változtatott meg. Kocsit úgy veszek, mint nadrágot: sokáig tudjam használni. Félreértés ne essék, nem pályázom senki helyére, de ha egyszer csakugyan a Siófok edzője leszek, be kell szereznem egy strapabíró biciklit is, mert Zamárdiból azzal járnék. Aztán ha nem jönnek az eredmények, és fenéken billentenek, szépen hazatekerek...

– Mit szólt a válogatott őszi szerepléséhez?
– Nagyon örültem! Az, hogy egy csapat a negyedik kalapból kisorsolva harcolja ki az Európa-bajnoki részvétel jogát, azonfelül a Nemzetek Ligájában három, nála magasabbra taksált riválisát megelőzve megnyeri a csoportját és feljut az elitmezőnybe, mesébe illő. Maga a csoda, fűzhetném hozzá, de nyilvánvaló, a magyar válogatott a megfelelő irányba halad, amit eddig elért, azért tisztességgel megdolgozott. A fiatalítás is jól sikerült, úgy hiszem, sokszor lehetünk majd büszkék erre a társaságra. Van egy jó és szorgalmas szövetségi kapitány, és van egy Gulácsi Péter és Willi Orbán nevével fémjelzett gerinc, amire nyugodtan lehet támaszkodni. Jó, hogy a Ferencváros bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, sajnálom, hogy bár kevésen múlt, ugyanez nem sikerült a Vidinek az Európa-ligában. Az eredmények is bizonyítják, megérte befektetni a magyar futballba, óriási szükség volt arra, hogy javuljon az infrastruktúra. Ezen a szinten akkor lehet a szakmára összpontosítani, akkor lehet elvárni a sikereket, ha a körülmények rendben vannak. Márpedig most rendben vannak.

– Mondják, Marco Rossi népszerűsége már-már Dárdai Páléval vetekszik.
– Ennek is örülök! Nem vagyok féltékeny típus, nem úgy neveltek, hogy bárkire is irigykedjek. Nem vagyok celeb, nem mutogatom magam a különböző közösségi oldalakon. Edző vagyok, egy utánpótlásedző, semmi több. Apu is edző volt, ebben a világban nőttem fel. Szerencsém volt, mert nemcsak jó szakemberektől, jó pedagógusoktól is tanulhattam.

– Eszébe jut olykor az az időszak, amikor ön ült a nemzeti együttes kispadján?
– Persze. Ami akkor történt, szó szerint pálfordulás volt. Mindenki hallgatott rám, összeállt minden, ezért is tudtunk kimászni a béka ülepe alól. Eleinte senki sem hitte, hogy lesz ebből valami, mégis lett. Amit akkor felhúztunk, arra mindmáig lehet építeni. Azt veszem észre, hogy Magyarországon mindenki szeretettel beszél rólam, és ez jó érzés.

– Az is jó érzés lehet, ha vet egy pillantást az NB II-es tabellára, hiszen szülővárosa, Pécs csapata feljutó helyen áll.
– Le a kalappal a PMFC előtt is! Gyerekkori barátom, Kulcsár Árpi a klub sportszakmai igazgatója, szurkolok neki és a csapatnak, hogy a folytatás is hasonlóképp alakuljon. Ámbár ez nem lesz egyszerű, mert a Pécs kis kávéház a vetélytársakhoz képest.

– Berlinből besegít?
– Nem, dehogy. Nem szólok bele, hogyan is szólhatnék? Árpival sokat beszélgetünk, hetente háromszor legalább, és bár a foci is szóba kerül, a család ugyanúgy téma, mint sok minden más. Azt látom, hogy a vezető edző, Vas László hajtós és motivált csapatot rakott össze, nem tartok attól, hogy tavasszal „leülne” a brigád. A Debrecen és a Vasas mellett azonban nehéz dolga lesz.

Móni egyik kedvenc képe ebből az évből, egy csapatban fuballozott a négy Dárdai: Bence, Palkó, Pál és Marci (Fotó: Török Attila)

– Ha minden jól megy, hónapokon belül átadják Pécsen az édesapja nevét viselő akadémiát.
– Megtiszteltetésnek vesszük. Remélem, tavasszal már ott lehetek a megnyitón. Apunak mindene volt Baranya megye, azon belül is Pécs, játékosként, majd edzőként is rengeteget tett a fociért, szerintem kiérdemelte, hogy az akadémiát róla nevezzék el. Külön örülök annak, hogy Kovácstelepen lesz az intézmény otthona – ott, ahol gyerekként én edzettem.

– Mikor járt legutóbb odahaza?
– Nem is tudom, talán nyáron, hogy elintézzek valamit. Három éve, hogy eltemettük Aput, a házba azóta nem léptem be... Ha hazajövünk, többnyire Zamárdiban vagyunk, olykor felugrunk Budapestre. Az emlékek, a pécsi emlékek ugyanakkor örökre a szívemben maradnak.

– Szenteste mi kerül az asztalra?
– Móni sváb töltött káposztát készít, valamint halat ránt, én a halászléért vagyok felelős. Pontyból és harcsafiléből főzöm, kint a kertben, bogrács­ban. Baki barátom szeretett volna meglepni bennünket egy pulykával. Amikor felvetette, mondtam, hogy karácsonykor mi mást szoktunk enni, de ha gondolja, intézze, biztosan elfogy az is. Jó szíve van a cimborámnak, rögvest telefonált is, hogy megrendelje, ám amikor kérdezték tőle, hogy egy bébipulyka elég-e, rávágta, hogy nem. Nem sokkal később hívták, hogy mehet érte, de nagy szatyrot hozzon magával, mert egy híján húsz kilót nyom... A pulyka végül nem kelt útra – azóta azon röhögünk, hogy a kiutaztatásához egy gyerekülés kellett volna...

– A halászlé megfőzésén kívül mi az ön feladata?
– A fa megvásárlása és a forralt bor kotyvasztása. Előbbin már túl vagyok, de az utóbbival sem lesz gond. Évekkel ezelőtt többen ültünk az asztalnál, most öten leszünk, Móni, a három gyerek és én. A járvány ezúttal Berlinben tart minket, holott a régi szép időkben otthon ünnepeltünk. Körbelátogattuk a rokonokat, Apu szűkebb pátriájában, Véménden disznót vágtunk, szerveztünk egy hangulatos teremtornát, amelyen összeálltunk a családdal és barátokkal, legtöbbször nyertünk is – de szép is volt! Ez azért nagyon hiányzik...

– Az ajándékok beszerzése, ha nem tévedek, a felesége hatáskörébe tartozik.
– A nagyját már novemberben elintéztük. A fiúk ácsingóztak az új PlayStationre, azzal vettük meg nekik egy hónapja, hogy ezt már a Jézuska hozza. Néhány apróságot kapnak még, mást nem.

– Édesapja mindig elrejtett egy-egy labdát az ajándékok között.
– Egy talán most is lesz a fa alatt...

2021.04.16 19:43:51

Német labdarúgás B. Á.

Yussuf Poulsen a 96. percben talált be, de kezezés miatt nem adták meg a gólt.

2021.04.16 12:53:13

Német labdarúgás L. PAP ISTVÁN

Sorozatunk utolsó epizódjában a német aranylabdás magyarországi szerepvállalásáról esik szó.

2021.04.10 14:38:17

Német labdarúgás R. Gy.

Willi Orbán gólpasszt adott, három góllal nyert a vendégcsapat, amely két pontot hozott a Bayernen.

2021.04.10 14:38:14

Német labdarúgás R. P.

Sommert a 13. percben kiállították, de így sem nyertek a berliniek. A döntetlennel visszaelőzték a Bielefeldet.

2021.04.09 12:26:45

Német labdarúgás L. PAP ISTVÁN

„Időnként kevesebbet gondolkozom a kelleténél, és szabad utat engedek az érzelmeimnek.”