Népsport: csak a paprika és a zsír hiányzott

„A Ferencváros sokszoros válogatott balszélsője, mint értesülünk, elhagyja nagy sikereinek színterét és Franciaországba távozik, ahová az FC Olympique vezetősége hívja” – írta meg Kohut Vilmos Marseille-be szerződésének hírét a Nemzeti Sport 1933. július 2-i számában. De hogy a legendás T betűs ferencvárosi csatársor szélsője valóban el is igazol, arra ekkor még senki sem vett volna mérget. Nem, mert Kohut (eredeti neve egyébként Kohaut volt, de a zöld-fehér szurkolók kiejtéskönnyítő skandálása eltüntette a fölöslegesnek ítélt magánhangzót) 1928 nyarán egyszer már majdnem külföldre szerződött.

Az Egyesült Államokban éppen akkoriban beinduló profi liga egyik alakulata, a Brooklyn Wanderers csábítgatta, a válogatott szélső pedig kész tényként kezelte a megállapodást, sőt még előleget is felvett. A Ferencváros vezetősége viszont keményen kiállt a kulcsembere mellett és szó szerint minden követ megmozgatott, hogy az éles szögből (Kohut-szög) bivalyerős lövésekkel operáló szélsőjét megtartsa. Néhány hét után el is ült az amerikai lehetőség, Kohut viszont hirtelen üzletrészhez jutott László Vilmos festék- és pipere-nagykereskedésében a József körúton...

A marseille-i sansz viszont jóval komolyabbnak és kézzelfoghatóbbnak tetszett. Egyrészt Franciaország közelebb volt, mint az Egyesült Államok, másrészt 1932 őszén útjára indult a francia profi bajnokság, amelyben sem az anyagi lehetőségeknek, sem a kluboknál alkalmazható légiósoknak nem volt felső korlátja. A Ferencváros egyébként 1932 decemberében egy mar­seille-i felkészülési találkozón megmérkőzött az Olympique-kel, 4:2-re győzött, Kohut pedig jó teljesítményt nyújtott, ami talán nem volt mellékes a fél évvel későbbi ajánlattételkor. Ugyanakkor a szerződtetésében bizonyosan jelentős szerep jutott az egykori játszótárs és jó barát Eisenhoffer Józsefnek, aki rendszeresen felbukkant a balszélső életének kulcspillanataiban.

A futballvilágfi segítette anno a vagyonos polgári családba született fiatalembert (apja a pestszentlőrinci téglagyár igazgatója volt) a Ferencvároshoz 1924-ben, s az egyesült államokbeli csábításban is benne volt a keze, hiszen 1926 és 1928 között éppen a Brooklyn Wanderersben rúgta a bőrt. 1932-ben került Marseille-be (játszott is azon a Fradi elleni partin), és bizonyára csak szépet és jót mondott az akkor 24-szeres válogatott, négyszeres magyar bajnok, a zöld-fehérekkel 1928-ban Közép-európai Kupát nyerő honfitársáról. Kohut pedig ment, elsősorban – profizmus ide vagy oda, a gazdasági válság erősen éreztette hatását a hazai labdarúgásban – egzisztenciális okok miatt, bár az ekkor huszonhét éves, a pályán kívül is örökmozgó, a száguldást az oldalvonal mellett és az országutakon (imádott motorozni) is kultiváló futballistát azért a kalandvágy is hajthatta.

„Szombaton este egy szentlőrinci kis házban vacsora volt. Rántott csirke túrós csuszával és egy kis homoki borral. A kis ablakokon már nincsen függöny, az ágyak szétszedve. A sarokban nagy bőröndök útra készen. Az asztalnál négyen ülnek. Szomorkás hangulat van, csak a kések, villák csörömpölnek és néha-néha összekoccan két pohár –      írt a Nemzeti Sport az indulás előtti utolsó estéről a július 30-i számában. –      (…) Hajnalodik. Az utcába befordul egy autó és megáll a ház előtt. Kohuték indulnak Franciaországba.”

Egy hónap sem telt el, és a Nemzeti Sport levelet közölt a Franciaországban épphogy csak megmelegedő Kohuttól, amelyet az üzlettársának írt. A tónus itt már egészen más. „A Grashopperstől 1:2-re kikaptunk, én lőttem a gólunkat és az első játékom annyira megtetszett az elnökünknek, hogy azonnal kétszáz frankkal emelte a fizetésem. (...) Eisivel      (Eisenhoffer József – a szerk.)együtt lakom, a tenger mellett egy villát bérlünk, a teraszunk a tengerre nyílik. Eisi kis Peugeot autóján járunk, de ha így megy, nemsokára nekem is lesz kocsim.”A rögtönzött helyzetjelentésben egyetlen mondat árulkodik csupán valamiféle honvágyról: „A paprika és a zsír hiányzik.”

Később talán már az sem. Első marseille-i szezonjában 16 gólt szerzett, amivel a francia bajnokság góllövőlistájának nyolcadik helyén végzett, az OM pedig a dobogó harmadik helyén, ráadásként bejutott a Francia Kupa döntőjébe, ahol a bajnokságot megnyerő, Bukovi Márton és (a döntőben két gólt szerző) Lukács István személyében két magyart foglalkoztató FC Sete nagy csatában győzte le 2:1-re. Kohut az itthon is megcsodált erényeit csillogtatva, de a francia ligára jelentős hatást gyakorló brit iskolának köszönhetően a szigorúbb WM-rendszerben futballozva érvényesült, s lopta be magát a szurkolók szívébe.

Az 1934–1935-ös szezonja felemásra sikeredett. A bajnokságban csak a csalódást keltő kilencedik helyen futott be a kikötővárosiak hajója, a Francia Kupában ellenben ezúttal nemcsak a fináléba került be, hanem el is hódította a díszes serleget. „Kohü” és a balösszekötőt játszó Eisenhoffer egyaránt jó teljesítményt nyújtott a Rennes elleni 3:0-s mérkőzésen, a találkozó második gólját Kohut szerezte, aki a bajnoki idényben 14-szer vette be az ellenfél hálóját.

Harmadik francia idénye minden szempontból a legkevésbé sikeres, hiszen 1936 májusában súlyos könyöktörést szenvedett a Marseille–Mulhouse bajnokin, de az eredmények sem alakultak fényesen: a kupában a legjobb nyolc között pottyant ki az OM, a bajnokságban pedig hatodik lett. Kohut 29 mérkőzésen 10 gólt tett ezúttal a közösbe. A könyöksérülése és az azt követő gyógyulás az 1936–1937-es kiírásban is megnehezítette a dolgát, csupán 18 bajnokin kapott lehetőséget (5 gólt szerzett), kárpótlásként a Marseille megnyerte a francia bajnokságot, ami Kohut legnagyobb sikere légiósként.

Még akkor is, ha egy év múlva előbb kupadöntőbe lőtte csapatát a Le Havre elleni (megismételt) mérkőzésen, majd a fináléban a Marseille első találatát megszerezve alapozta meg a Metz elleni 2:1-es sikert. „Kohut Vili nevétől hangos a francia sportsajtó – méltatta a finálét követően a Sporthírlap. – A kupadöntőn ő volt a mezőny legjobb embere. A Football, a francia labdarúgás hivatalos lapja feltűnő helyen közli »Willy Kohut« képét és olyan dicsérő jelzőkkel halmozza el a magyar fiút, amilyenekben itthon talán sohasem volt része.” De a bajnoki szezonjára sem lehetett panasz: az OM ezüstérmet nyert, a 31 éves Kohut pedig 13 góllal jelezte, a sérülésének már nyomát sem érzi, meg persze azt is, hogy a legmagasabb szintű futballhoz sem idős még.

Talán a jól sikerült idénynek, talán a kedvező magyar és francia sajtóvisszhangnak („Kohut volt a Metz első számú közellensége” – írta róla a France Soir), talán a helyismeretnek, de leginkább mindháromnak köszönhette, hogy 1938-ban Dietz Károly végül beválogatta a franciaországi világbajnokságra utazó magyar válogatott keretébe, s lett Kohut Vilmos a csapat másik balszélsője Titkos Pál mellett. Több mint hat év szünet (1932. április 24., Bécs: 2:8) után húzhatta magára újra a címeres mezt, a magyar ezüstérmet hozó vb-n Holland-India (6:0) ellen góllal hálálta meg a bizalmat, élete utolsó válogatott fellépésén pedig hasznos tagja volt a Svájcot 2:0-ra legyőző, s ezzel az elődöntőbe jutó együttesnek.

A francia állampolgárságot köszönettel visszautasító Kohut („Nem, én magyar akarok maradni! Éljen a paprikás!”)még egy szezont játszott Marseille-ben, majd játékos-edzőként segítette az Antibes csapatát, de 1939-ben végleg hazaköltözött.

A kikötővárosban azonban élete végéig emlékeztek az imádott Magyar Ágyúra (Le canon Hongrois), 1986-ban bekövetkezett haláláig rendszeres nyugdíjat folyósítottak neki (1500 forintot), s amikor 1967-ben meghívták egy kis nosztalgiázásra, több mint tízezer szurkoló várta a pályaudvaron.