Porban és sárban szerzett „életrevalóság” – Maradona és Argentína

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2021.02.05. 14:49
null
A „Pibe de Oro”, az Aranykölyök a csúcsok csúcsán (Fotó: AFP)
Diego Maradona és Argentína dicsőséggel, boldogsággal, büszkeséggel és szélsőséges érzelmekkel fűtött viszonyáról nemhogy cikket, vaskos könyvet lehetne írni. Ezen a felületen legfeljebb felvillantani tudunk valamit abból, ami a világ egyik legnagyobb futballistájának szülőhazájából, családi és társadalmi környezetéből hozott öröksége volt.


Borocotó, az 1902-ben Ricardo Lorenzo Rodríguez néven Montevideóban született, de Buenos Airesben kibontakozó író javasolta 1928-ban, hogy állítsanak szobrot a potrerókon, vagyis a grundokon és szűk sikátorokban cselező fiú jellemző alakjának.

„Egy pibét kellene ábrázolnia, szurtos arccal, fésülhetetlen sörénnyel, értelmes, fürkésző, szuggesztív, ravasz tekintettel, csillogó szemekkel és az ajkán bujkáló csibészes mosollyal, kivillanó, a többnapos kenyértől vásott, apró fogakkal. Összefércelt nadrágja folt hátán folt, erősen kivágott nyakú mellénye – amelyen argentin nemzeti színek láthatók – annyira viseltes, hogy tele van apró lyukakkal. Felsőtestén egy hosszú szövetdarab van úgy átvetve, hogy a nadrágtartót helyettesítse. Térde csupa heg, csoda, hogy nem fertőződött el. Mezítláb van, vagy – a sok kapura lövéstől a lábujjaknál – lyukas cipőben. Testtartása legyen jellegzetes: a labda nem készülhet másból, csak rongyból, és lehetőleg egy régi harisnya tartsa össze. Ha egyszer lesz ilyen emlékmű, sokan vesszük majd le előtte a kalapunkat, mintha templomba lépnénk be.”

Az Argentinos Juniors utánpótláscsapatában, a Cebollitasban tündöklő csodagyerek
Az Argentinos Juniors utánpótláscsapatában, a Cebollitasban tündöklő csodagyerek


Ugorjunk negyvenhárom évet az időben, és olvassuk össze az argentin pibe, azaz kölyök vagy utcagyerek figuráját leíró szövegrészletet a Clarín című országos argentin napilap 1971. szeptember 28-án megjelent cikkével. Az írás egy tízéves kisfiúról szólt, az Argentinos Juniors utánpótláscsapatában, a Cebollitasban tündöklő csodagyerekről, akinek a szerző a nevét is rögzítette, igaz, kínos betűtévesztéssel: Caradona.

CSODAFEGYVER RASSZIZMUS ELLEN
Sajátos környezetben kellett helytállnia Diego Maradonának a címvédésre esélyes argentin válogatott csapatkapitányaként az 1990-es világbajnokságon. A kétszeres bajnok Napoli ünnepelt csatáraként közelről ismerték Olaszországban, ám más városokban éppen szoros nápolyi köteléke miatt finoman szólva sem fogadták barátságosan. „Ma este kigyógyítottam Olaszországot a rasszizmusból: az egész stadion Kamerunnak szurkolt” – jegyezte meg a futballista a milánói San Siróban lejátszott Kamerun–Argentína (1–0) nyitómérkőzés után, a kínos kudarcot ugyanakkor nehezen emésztette: „Mindnyájan meghaltunk. Meghaltunk szégyenünkben.” Carlos Bilardo szövetségi kapitány mérkőzés utáni szavai jelezték az otthoni fogadtatás veszélyeit újabb bukás esetén: „Vagy a döntőbe verekedjük magunkat, vagy csak abban bízhatunk, hogy a hazafelé tartó gép lezuhan valahol útközben.”
Mint tudjuk, végül nem kellett a repülőszerencsétlenségben „bízni”, döntőbe jutott a csapat (ott 1–0-ra kikapott az NSZK-tól), az elődöntőben pedig éppen a nápolyi San Paolo Stadion gyepén győzte le 1–1-es döntetlen után tizenegyesekkel Olaszországot. Az olasz válogatottól amúgy is három lépés távolságot tartó nápolyi szurkolók közül sokan maradtak hűségesek azon a napon is az ő argentin városi futballhősükhöz, hiába biztatta őket előzetesen Antonio Matarrese, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnöke saját hazájuk melletti kiállásra. Maradona szavára alighanem többet adtak: „Az év 364 napján idegeneknek tekintenek benneteket a saját hazátokban, ma viszont azt várják tőletek, hogy szorítsatok az olasz csapatért. Én viszont az év mind a 365 napján nápolyi vagyok.”


„Lötyög rajta a mez, homlokába hullik a haja, alig lát tőle. Olyan, mintha most szökött volna egy potreróról. Mintaszerűen veszi le a labdát, majd a következő pillanatban bármely lábával játszi könnyedséggel felpörgeti. Született futballista. Mintha nem is a mában élne, pedig itt van közöttünk. Igazi argentinként imádja a labdát. Hála neki, labdarúgásunk továbbra sem szűkölködik kimagasló tehetségekben.”

Borocotó húszas évekbeli fantáziagyereke életre kelt, a képzeletbeli szobor hűséges hasonmása fél évszázaddal később hús-vér ember formájában lett az argentin nemzet reménységévé és fő örömévé. A párhuzamra Jonathan Wilson hívta fel a figyelmet Az argentin foci címen Magyarországon is megjelent vaskos könyvében, amely bőséges információval szolgál az 1960. október 30-án született „Pibe de Oro”, azaz Aranykölyök családi hátteréről és társadalmi környezetéről. Az édesapa, Diego „Chitoro” Maradona az északkeleti határvidékről, a Paraguayhoz közeli Esquinából származott, hajósként, halászként, tehénpásztorként élt egy vályogból és nádból összetákolt folyóparti kunyhóban. Az édesanya, a szintén a környéken nevelkedett Dalma „Tota” Salvadora a könnyebb boldogulás reményében Buenos Airesbe települt, és cselédként vállalt munkát. Egy idő után rábeszélte Chitorót is a költözésre, rokonoknál húzták meg magukat a főváros Villa Fiorito nevű szegénynegyedében, a férfi egy csontlisztüzemben talált állást a Riachue­lo-öböl partján. A család bontott téglából és fémlemezekből összetákolt, folyóvíz és áram nélküli viskójába született három nővére után Diego, aki később sokszor hivatkozott büszkén munkás származására (cabecita negrának, fekete fejecskének mondta magát) és beszélt a nehézségekkel járó menekülési és harci ösztön, az egészséges önbecsülés kialakulásáról: „Anyám azt hajtogatta, hogy én vagyok a legjobb. És engem úgy neveltek, hogy mindig higgyek anyámnak... Sokan restellik bevallani, hogy villából, azaz külvárosból jöttek. Jómagam nem csináltam belőle titkot. Ha nem villában születek, sohasem lett volna belőlem Maradona. Csak ott játszhattam igazán szabadon.”

A gól, amelyet kicsit Maradona feje, kicsit az Isten keze ért el (Fotó: AFP)
A gól, amelyet kicsit Maradona feje, kicsit az Isten keze ért el (Fotó: AFP)


És ott szívta magába még a „viveza”, az életrevalóság tudását, amely a Villa Fiorito utcácskáin élő nincstelenek legfőbb kincse volt: a ravaszságnak, cselezőkészségnek, eszességnek és bátorságnak túléléshez szükséges egyvelege.

Ismét repüljünk előre néhány évet, 1986 nyaráig, az Argentína–Anglia (2–1) világbajnoki negyeddöntő napjáig. Könnyű belátni, a „viveza” rendhagyó megnyilvánulásaként született meg azon a délutánon a futballtörténelem talán legtöbb vitát kiváltó gólja – az, amelyet a gólszerző utólagos megfogalmazása szerint egy kicsit Maradona feje és egy kicsit az Isten keze ért el. „Vártam a társaimra, hogy jöjjenek, ünnepeljenek, de eleinte nem jöttek... Mondtam nekik, hogy öleljenek meg, különben a játékvezető nem fogja megadni a gólt” – szólt a Buenos Aires-i utcákon elsajátított csibészség receptje, amelyet persze hagyományos megközelítéssel szokás egyszerűen csalásnak nevezni. Maradona esetében azonban nehezen áll a kívülálló nyelvére a szó (kivéve talán az angol kívülállókat), hiszen abban a mozdulatban inkább életszemlélet, könnyedség és művészet rejlett, amely eszünkbe juttatja Eduardo Galeano, a sokáig Argentínában élő uruguayi író eszmefuttatását a tangó és a grundfutball párhuzamáról: „Hazai gyökerű futballstílus volt ez, ahogyan hazai gyökerű volt a tánc is, amelyet a milonga klubokban találtak ki. A táncosok zsindelypadlón adták elő a figurákat, ahogy a focisták is szűk helyen alakították ki játékfelfogásukat: ne vágd a labdát, hanem tartsd meg! Mintha a lábuk kéz lett volna, amivel masnit kötnek rá. Az első criollo virtuózok lábán született meg a toque: úgy értek a labdához, mintha hangszer, gitár lenne.” És ebben az értelemben szinte mindegy volt, hogy melyik végtaggal. Ahogyan Maradona mondta nem sokkal 2020 novemberében bekövetkezett halála előtt:      „Időnként arról álmodom, hogy bár még egyszer szerezhetnék gólt Anglia ellen – mondjuk, ezúttal jobb kézzel...”

CSENDES HŐSTETT 1986-BÓL
Diego Maradona bajtársiasságára, vezéri bátorságára csodálatos példa az 1986-os világbajnokságról feljegyzett eset az argentin válogatott öltözőjéből
„Carlos Bilardo szigorú »kijárási tilalmat« rendelt el, amit Luis Islas tartalékkapus, az Estudiantes játékosa egyszer megsértett – idézi a történteket Jonathan Wilson Az argentin foci című könyvében. – Bilardo másnap reggel összehívta a csapatot, és dühösen közölte: tudja, hogy egyikük sokáig kimaradt az este, és bárki is volt az illető, hazaküldi. Felszólította a vétkest, hogy jelentkezzen. Islas némán üldögélt, társai pedig idegesen tekintettek körbe. Bilardóban egyre inkább ment fel a pumpa. Közölte, bárkiről is van szó, gyáva alak, aki veszélyezteti Argentína világbajnoki szereplését. Ismét felszólította a vétkest, de Islas ezúttal is néma maradt. Az edző ekkor már tajtékzott. Amikor harmadszor is próbálkozott, Maradona fölemelte a kezét: »Főnök, én voltam.« »Rendben – mondta Bilardo, majd tapsolva az ajtó felé indult. – Délután edzés a szokott időben.«”


A csapatot a mexikói világbajnokságon végső győzelemig vezető futballcsillag utólag hajlamos volt az angolok elleni negyeddöntő két gólját egyfajta nemes bosszúként beállítani az 1982-es Falkland-szigeteki háborúért, amely során – Maradona önéletrajzi könyve, a Yo Soy el Diego megfogalmazása szerint  „...az angolok úgy puffantották le az argentin fiúkat, mint a madarakat”. A politikai olvasat olyannyira népszerűvé lett aztán, hogy Fernando Fiore argentin szerző 2006-os világbajnoki kalauza említ egy dél-amerikai körökben elterjedt élcelődést a londoni királyi udvar reakciójáról:  „Maradona gólja nyomán Erzsébet királynő magából kikelve viharzott végig a Buckingham-palota halljain, és kétségbeesetten kiabálta: »Ki ez az ember? Ugye, az én alattvalóm?«”   A kilencvenes években az El Gráfico című lapnak nyilatkozva az argentin futballista így értékelte a történteket: „Úgy éreztem – és nem tagadom, ma is úgy érzem –, hogy többet nyertünk, mint egyszerű futballmeccset. Egy országot győztünk le. Mi is kivettük a részünket a nagy ügyből. Mindkét gólomnak nagy jelentőséget tulajdonítok. Az első olyan volt, mintha belenyúltam volna egy angol zsebébe, és kivettem volna a pénzt, amely nem őt illeti. A második... nos, az megkoronázott mindent.”


A potrerókon, a porban, sárban szerezte meg a „viveza”, az életrevalóság tudását (Fotó: AFP)
A potrerókon, a porban, sárban szerezte meg a „viveza”, az életrevalóság tudását (Fotó: AFP)


Ha esetleg valakit emlékeztetni kell rá, a második volt az „évszázad gólja” néven emlegetett félpályás szóló, amely során Maradona szó szerint a fél angol csapatot kicselezte, mielőtt a kapuba lőtt. Miként a cikk elején hivatkozott Borocotó-féle pibe-meghatározás értelmezésénél, ennél a gólnál is érdemes idősíkot váltani: Eduardo Galeano Soccer in Sun and Shadow című kiváló könyvében találni jóval korábbi leírást a tizenkét éves Maradona emlékezetes mutatványáról – és a párhuzam korántsem véletlen.

„1973-ban történt. Az Argentinos Juniors és a River Plate utánpótláscsapata játszott Buenos Airesben. Az Argentinos tízese megkapta a labdát a kapusától, kikerülte az ellenfél középcsatárát, és elindult. Több játékos próbálta útját állni: az elsőt egy esernyőcsellel átejtette, a másodiknak kiosztott egy kötényt, a harmadik mellett sarokkal vitte el a labdát. Aztán pillanatnyi megtorpanás nélkül megbénította a védelmet, elfektette a kapust, és a kapuba passzolt. Hét összetört kisfiú állt szétziláltan a pályán, és további négy figyelt tátott szájjal.”

(Az utolsó részben: Maradona és a magyar szálak)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 30-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik