Képes Sport
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2021.01.22 13:34

Egy azúrkék angyal az Édenkert közepén – Maradona és Nápoly

Diego Maradona és Nápoly – ha létezik szerelem ember és város között, az övék az volt. Kölcsönös és szenvedélyes, fájdalmas és gyönyörűséges, olyan tomboló románc, amelyet közelről látni, átélni felejthetetlen élmény maradt valamennyi nápolyinak. A kiváltságosok egyike Sergio Siano fotóriporter, aki a városban végigfényképezte a Maradona-királyság éveit, és a Képes Sport tematikus cikkéhez rendelkezésre bocsátotta lenyűgöző sporttörténeti képeit.

Diego Maradona és Walter Zenga párbaja a Napoli–Inter mérkőzésen (Fotó: Sergio Siano)
A GALÉRIA MEGTEKINTÉSÉHEZ KATTINTSON A KÉPRE!

„Nem tudják, miről maradtak le.”


A legendássá lett mondatot a városi temető falára írta fel valaki a nápolyi Maradona-korszak legemlékezetesebb napján, 1987. május 10-én, a Napoli történetének első scudettóját kísérő örömmámorban. Más okból, de valószínűleg cikkünk olvasóinak többsége is lemaradt a nyolcvanas évek végi, két bajnoki címmel (1987 után 1990-ben) és UEFA-kupa-győzelemmel (1989) bearanyozott nápolyi álomévek helyszíni élményeiről, pedig Diego Maradona és a délolasz város egyedülálló kapcsolatát csak az ismerheti a maga teljességében, aki jelen volt a csoda pillanatainál. Ilyen Sergio Siano, az 1969-ben született nápolyi fotóriporter, aki az Il Mattino munkatársaként az első perctől az utolsóig végigkövette a tavaly novemberben elhunyt argentin klasszis 1984-től 1991-ig tartó nápolyi uralkodását. A Képes Sport kérésére a magyar közönséggel is megosztott fényképgyűjteménye egyedülálló lenyomata maradt a nagy szerelemnek (két éve könyv is született belőle), emlékei a bennfentes nézőpontjából tárják elénk a délolasz népmesei történet rejtett részleteit.

 
 2. rész: Popkulturális ikon és ihletforrás – Diego Maradona, a múzsa
 1. rész: „Fidel olyan volt nekem, mintha a második apám lett volna" – Maradona, a diktátorok barátja
„1984. július 5-én ott voltam a fuorigrottai stadiont megtöltő hetvenezer néző között, hogy köszöntsem Nápoly új és máig utolsó királyát, Diego Armando Maradonát. Mintha lassított felvételt néztem volna, úgy hatott a mozdulatsor, amint jött felfelé az öltözőből a játéktérhez vezető lépcsőkön. Aztán amikor először rátette lábát a San Paolo gyepére, olyan hangorkán töltötte meg a stadiont, hogy a dobhártyám beleremegett, a szívem pedig úgy döngött, mint a dobok az A-kanyarban  – emlékezett vissza a kezdetekre a fotóriporter Maradona című képes albuma bevezetőjében.  – Fényképeztem Diego ezer meg ezer arcát, mozzanatát, táncát a labdával Soccavóban, ahol edzett az én Napolim, Maradona Napolija. Amikor véget ért az edzés, véget ért az én munkám is. De ha Diego még maradt, persze maradtam én is, a betonlépcsőkön miatta álltak ott a felnőttek és a gyerekek, akik közül sokan messze földről utaztak Nápolyba látni őt. Ő a szemükbe nézett, aztán folytatta szórakoztatásukat, a világ legszebb előadását a földi paradicsomban.”

Fotós nyelven szólva most váltsunk nézőpontot: miként élte meg Maradona a város rajongását?
„Ahogyan fogadott Nápoly, olyat sehol máshol nem tapasztaltam a világban. Tisztelem és szeretem az itteni népet, amíg élek, közéjük tartozom" – olvashatjuk ki egykori szavaiból a választ, amelyhez hozzátehetjük másik emlékezetes nyilatkozatát 1987-ből:  „Nyertem világbajnokságot, de nem a saját földemen. Ez viszont életem legnagyobb ünnepe, mert Nápoly az én otthonom.”


Megérinteni a város futballistenét a nápolyi utca kölykeinek a végtelen boldogságot jelentette (Fotó: Sergio Siano)

Az otthon és a családi fészek, ahol mindig meleg szívvel emlékeztek a tékozló fiúra, bármerre vetette is azután az élet. Rendhagyó cikkünkben Siano gondolatai mellett azoknak a pályatársaknak, ellenfeleknek, barátoknak a mondatait idézzük, akiknek szavait a fotográfus fontosnak tartotta kiemelni saját képei kísérőjeként.

„Maradona megtestesítette a proletariátus felemelkedésének misztikumát, szétszórt volt és szemtelen, olyan, amilyen a nyolcvanas évek világa” – kezdjük rögtön egy vendégvéleménnyel a spanyol Manuel Vázquez Montalbántól. A jeles írónál jóval gyakorlatiasabban látta a futballcsillag szerepét a nápolyi csapattárs, Fernando De Napoli: „Ha rosszul ment a csapatnak, Diego vacsorát szervezett, összehívta a családokat, és újra elindult a szekér. Úgy tudott ösztönözni, ahogyan senki más.”

Ösztönözni és gyönyörködtetni – a fényképezőgép túloldaláról legalábbis így látszott...
Sergio Siano, a bennfentes fotóriporter

„Maradona edzéseken maga volt a szépség. Talán ott, az edzőpályán érezte magát igazán szabadnak, ezt a tekintetéből is ki lehetett olvasni   – mesélte Siano. – Különleges dolgokat művelt, olyanokat, amilyeneket mérkőzésen nem tett volna meg. Néha felhúzta Claudio Garella, az első bajnokcsapat kapusának kesztyűjét, és repkedett a kapufák között, mint valami nápolyi utcagyerek. Amikor nála volt a labda, hirtelen megállt minden, még az óramutató is elfelejtett tovább mozdulni. Néma csendben figyeltük, mint valami ősi rituálét, Diego és a labda mozgását, a bensőséges és varázslatos táncot, amelyet az eső sem tudott megzavarni. Az Édenkert közepén egy azúrkék angyal játszott a tócsában, mint a csavargók a Piazza Montecalvarión, a Quartieri Spagnoliban, ahol születtem és felnőttem.”

Maradona nápolyi Édenkertjében jelen volt a Napoli aktuális edzője is, persze csak mint a varázslat legboldogabb szemtanúja.

„Edzéseken is lúdbőröztető volt látni, amit csinál. És többet dolgozott, mint bárki más! Ha véget ért az edzés, úgy kellett lerugdosni a pályáról”  – emelte ki Rino Marchesi, Maradona első nápolyi trénere, és az általa elmondottakat szinte szó szerint megismételte utódja, Ottavio Bianchi:  „Más volt, mint amilyennek utólag lefestik. Csodálatos volt őt látni és edzeni. Nem igaz, hogy nem edzett becsületesen! Diego volt az utolsó, aki elhagyta a pályát, le kellett onnan rángatni, különben órákig próbálgatta volna a szabadrúgásait.”

Amelyektől azokban az években a Serie A valamennyi kapusa rettegett, beleértve Giovanni Gallit, az AC Milan kapusát is. „Maradona maga volt a rémálom. Tíz gólt rúgott nekem, mindegyik mesteri volt, egyik szebb, mint a másik. Három közülük pedig egyenesen remekmű – engedjék meg, hogy ezt mondjam én, aki kaptam őket.”    Milánói csapattársa, Paolo Maldini sem szégyellte bevallani:   „Ha a San Siróban játszottunk, a meccs előtt a Milan és a Napoli egy edzőtermen osztozott, és amikor Maradona belépett a terembe, a mi bemelegítésünk félbeszakadt. Minden szem Diegóra szegeződött. Ő meg felvette a labdát és belekezdett őrületes mutatványaiba.”  A nápolyi virágzás idején formálódó milánói szupercsapat, a bajnok (1988) és kétszeres BEK-győztes (1989, 1990) AC Milan legendás edzője, Arrigo Sacchi szintén elismerte: „Maradona ellen játszani versenyfutás volt az idővel. Mindenki tudta, hogy előbb-utóbb vagy gólt lő, vagy gólpasszt ad.”


Túlórázás a sáros edzőpályán – a csapattársak talán már a közeli étteremben eszik a pizzát (Fotó: Sergio Siano)

Az automatikus folyamatot megakasztani csak törvényen kívüli eszközzel lehetett. Már ha ilyesmihez volt bárkinek szíve...

„Egy Juventus–Napoli mérkőzés szünetében azt mondtuk az öltözőben, Maradonát egyedül úgy tudjuk megállítani, ha durván földbe döngöljük. Aztán elkezdődött a második félidő, tíz perc után egymásra néztünk, és azt mondtuk, mégse. Egyszerűen túl szép volt nézni a játékát”  – adott betekintést a kulisszák mögé Zbigniew Boniek, a Juventus lengyel futballistája. A torinóiak betonkemény hátvédje, Marco Tardelli utólag fájlalja az ünneprontást: „Sohasem kérhetek elégszer bocsánatot a neki kiosztott rúgásokért.”
Ördög vagy angyal? (Fotó: Sergio Siano)

Nem csak a pályán belül számított Maradona a színpad feltétlen urának. Gian Piero Galeazzi, a Rai újságírója mesélte:  „Diego mestere volt a szórakoztatásnak. Az első scudetto délutánján kikapta a kezemből a mikrofont és nekiállt a csapattársait interjúvolni – tizenhat percnyi történelmi hangfelvétel született.”

Arról a felejthetetlen nápolyi májusról érdemes a cikkünkben felelevenített Maradona-történet koronatanúja, Sergio Siano személyes emlékeit is felidézni.  „1987. május 9-én reggel felhúztam a háborús riportermellényemet, a zsebeit telepakolhattam fegyvereimmel, a fotózáshoz szükséges fekete-fehér filmtekercsekkel. Felültem fehér lovam nyergébe, a Piaggio szép emlékű Ciao motorbiciklijére – amely alig volt több egyszerű biciklinél –, és egész nap róttam Nápoly utcáit. Fel a dombokra, le a tengerpartra, el a legeldugottabb zugokig, hogy megörökítsem a nápolyi nép készülődését a Napoli első bajnoki címének ünneplésére. Tudtam, hogy amit rögzítek, történelmi dokumentum lesz. Tizennyolc éves voltam, és bár fotóriporterként igyekeztem megragadni a különleges pillanatokat, sokkal inkább voltam egy az ünneplő nép tagjai közül. Együtt nevettem és könnyeztem az emberekkel, figyelve az ablakokból lógó zászlók feliratát a jómódúak fényes palotáin és a nyomorgók kopott házacskáin. Estére minden készen állt a másnapi ünneplésre – aznap éjjel Nápolyban senki sem aludt. »A történelem csak erre a dátumra várt: 1987. május 10.« – olvastam a kifeszített üzenetet a B-kanyar előtt. A Napoli–Fiorentina mérkőzés utolsó perceiben megroggyantam: nem aludtam már két napja, valószínűleg néhány másodpercre lecsukódott a szemem. És amikor újra kinyitottam, a stadion tombolását, a visító trombiták féktelen zaját észleltem csak magam körül, ég és föld azúrkékbe burkolózott, a petárdák füstjében eltűntek a játékosok is. Aztán a kék felhőből előbukkant Pierluigi Pairetto játékvezető fekete alakja, és hármat fújt a sípjába: a Napoli Olaszország bajnoka lett. Nem álom volt...”

 MODERN CARAVAGGIO
Diego Maradona nápolyi időszaka az olasz írókat, művészeket is megihlette – amint a Sergio Siano nápolyi fotóriporter által kiemelt, alábbi bölcsességek is tanúsítják.
„Ő az ezerkilencszázas évek Caravaggiója, múzeumban kellene kiállítani” – vallotta Vittorio Sgarbi művészettörténész, kritikus.
„Maradona, Armando Diego, argentin, mint a tangó. Eljött az öreg földrészre, hogy elhomályosítsa a szemeket, tapsra mozdítsa a kezeket. A bal lába a legpontosabb és legfinomabb eszköz volt, amelyet a labdarúgás geometriája és zsonglőrvilága valaha ismert” – fogalmazta meg a Maradona-jelenséget Erri De Luca nápolyi költő.
„Nevetve játszott, kísérletezett és gesztikulált a hátsó karjaival, amelyek az évmilliók során másoknál közönséges lábakká változtak” – ragadta meg a biológiai csodát a korszakos olasz sportújságíró, Gianni Brera.

(A következő részben: Puskás, Pelé, Messi...)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 16-i lapszámában jelent meg.)

2021.09.16 16:09:12

Minden más foci TŐKE JÁNOS

Nem tudta megverni a topolyai csapat a Napredakot, pedig a 93. percben nagyon közel állt az egyenlítéshez.

2021.09.15 23:58:00

Minden más foci DEÁK ZSIGMOND

ALAPVONAL. A bűnözőknél az a baj, ha nyomot hagynak maguk után, mert akkor elkapják őket a rendőrök, az emberiség igazán nagy alakjai viszont akaratlanul megteszik ezt.

2021.09.15 00:07:44

Minden más foci THURY GÁBOR

Ma lenne 80 éves a Császár – ahogyan ő cselezett, azt nem lehetett tanítani.

2021.09.14 09:44:45

Minden más foci CSILLAG PÉTER

The U.S., Canadian and Mexican candidate venues fight for the 2026 World Cup matches.