Klasszisok és örök ígéretek, akiknek nem feltétlenül a sarkuk volt az Achillesük

VILÁGREKORDOK HELYETT…

Angol edzőlegenda, akit José Mourinho is példaképeként tisztel: Brian Clough a Derbynál és a Nottingham Forestnél elért eredményeivel – főleg az utóbbival megnyert két BEK-címmel vált emlékezetessé az utókor számára. Ám menedzseri karrierje előtt ő maga is kiváló csatár volt. Mint a Daily Mail emlékeztet, a mai napig neki kellett a legkevesebb mérkőzés ahhoz, hogy 250 gólig jusson az angol első és másodosztályban. 1961-ben nagy reményekkel igazolt a Sunderlandhez, ám másfél évvel később, az 1962-es Boxing Day-fordulóban súlyos térdsérülést szenvedett. Két évvel később ugyan megpróbálkozott még a játékkal, de három mérkőzést követően bejelentette a visszavonulását. Mindössze 29 éves volt.

Talán a legjobb korban, 28 esztendősen szakadt félbe az 1958-as világbajnokság gólkirályának, a francia Just Fontaine-nek a karrierje. A klubjaiban 283 térmérkőzésen 259 találatig jutó csatárt Pelé a valaha volt 125 legjobb futballista közé sorolta, 2003-ban a megelőző 50 év legjobb francia labdarúgójának választották.

„Az 1933-ban, Marrákesben született támadó az 1958-as nagy tornán nem kevesebb mint 13 találattal járult hozzá a bronzéremhez. Nem csak maga Fontaine véli úgy: ez megdönthetetlen csúcs. A csatár egyébként mindössze 21 válogatott mérkőzésen játszott, ám ezeken 30 gólt (!) vágott. Fontaine az US Casablanca után gólkirályként áttette székhelyét a Nice-hez, majd a fénykorát élő Stade Reims vette meg. 200 élvonalbeli fellépésén 164 gólt ért el (kétszeres aranycipős a bajnokságban, egyszeres a BEK-ben). Utolsó két idényében már csak 7-7 alkalommal léphetett pályára a bajnokságban” – írtuk róla 2012-ben.

A Bayern München ikonja – és amikor adóügyei engedik – klubelnöke, Uli Hoeness is hamarabb akasztotta szögre a stoplist, mint azt eredményei megkövetelték volna. Az 1974–1975-ös, Leeds United elleni BEK-döntőn sérült meg a térde, s bár egy darabig még próbálkozott, négy évvel később, 27 esztendősen be kellett fejeznie. Háromszoros BEK-győztesként, Európa-bajnokként egyenes útja volt a bajor klub elnöki székébe…

NEM MINDIG A PÁLYÁN JÖN A BAJ

1992 júliusában jártunk, amikor Gianluigi Lentini akkor világrekordot jelentő, mintegy 18.5 millió olasz líráért (mai árfolyamon 15 millió euróért) cserébe az AC Milan játékosa lett háta mögött hagyva a Torinót. Fabio Capello alapemberként számolt a 23 esztendős szélsővel, akinek klubváltásán még a Vatikán is felháborodott, mondván „bezzeg a munkásokat semmibe veszik”.

A krach egy évvel később ütött be.

Lentini egy felkészülési meccsről hazafelé súlyos autóbalesetet szenvedett. Fejsérülései miatt két napig mesterséges kómában tartották, innen kellett visszatérnie. Ami a pályát illeti: fél évvel balesete után, 1994. január 14-én a Genoa elleni 0–0-ra végződő bajnokin már ott lehetett, csereként hét percet kapott. A történet így keretes lett: az említett edzőmérkőzés is a Genoa ellen volt…

Teljesen kerek viszont sosem, Lentini korábbi formáját nem nyerte vissza (állítólag egyensúlyproblémák kísértették végig a karrierjében) és bár a Milan után megfordult az Atalantában, majd hazatért Torinóba, 2001 után már csak alacsonyabb osztályú klubokban lehetett találkozni a nevével.

Az autóbalesetekkel korábban két legendás kapusnak sem volt szerencséje, a Bayernben zsinórban 422 bajnokit végigvédő Sepp Maier 1979-ben szenvedett súlyos, életveszélyes sérüléseket. Bár felépült, tétmérkőzésen többé nem láthatta a nagyérdemű. Gordon Banks 1972-ben vakult meg fél szemére, majd vonult vissza, s bár utána öt évvel Írországban és Amerikában is futballozott még egy keveset, a válogatottba visszatérni már nem volt sansza.

Ha már Milánó...

EZÉRT KÁR VOLT SIETNI

Másként, de szintén kissé kilóg a sorból Marco van Basten. Az Ajax és a Milan támadója háromszoros aranylabdás – az egész világon harmadikként jött össze számára a tripla 1992-es győzelmével –, fél évvel később viszont már kevés oka volt az örömre. Sorozatos térd- és bokasérülései miatt 28 évesen játszotta az utolsó tétmeccsét Olaszországban, s bár egyéves kihagyással, a 1994-es vb-részvételben reménykedve még megpróbált visszatérni a pályára, végül számára sem maradt más út, mint bejelenteni a karrierje végét. Beszédes: 1992 decembere és 1995 áprilisa között összesen három bajnokin tudott pályára lépni...

Ki tudja, mi lett volna, ha Marseille ellen elbukott BL-döntőben nem akar (és akarják) mindenáron pályára küldeni. A finálé mellett mindenesetre Van Bastent is ott vesztette el (végleg) a Milan.

Egy másik aranylabdás karrierjét is a térde tette tönkre.

„Alig vártam a visszavonulásomat, mert az utolsó 6-7 évben már nem voltam önmagam” – vallotta be a BBC műsorában Michael Owen 2018 nyarán. A 2013-ban visszavonult csatár már 1999-ben, húszévesen több hónapot kellett hogy kihagyjon térdproblémái miatt, ezek pedig végigkísérték pályafutását. Miután 2005-ben visszatért Angliába és a Newcastle játékosa lett, a sérülések csak szaporodtak, négy idény alatt csak 70 bajnokin lépett pályára, az első két idényében összesen 14-szer vetették be. 33 évesen fejezte be, de igazán sem a Manchester Unitednél, sem a Stoke Citynél nyújtott teljesítményére nem lehetett büszke.

Owen kor- és sorstársa a Kanadában született, Németországban nevelkedett, mégis angol válogatott Owen Hargreaves. Már a 2002–2003-as idénye sem alakult zökkenőmentesen a Bayern Münchennél, de 2005 után már tényleg több időt töltött az orvosi vizsgálókban, mint a futballpályán. Előbb a lába tört, majd a térdszalagja szakadt, s bár a Manchester Unitednek 27 évesen, több komoly műtéttel a háta mögött is megért 21 millió fontot, alapemberré már ott sem tudott válni. 2008 nyarától 2012 júniusi visszavonulásáig írd és mondd, összesen nyolc tétmérkőzésen léphetett pályára – ebből négyszer már az utolsó aktív évében, a Manchester City játékosaként.

Müncheni csapattársa, Sebastian Deisler is sokkal többre vihette volna, ha nincsenek a keresztszalag-szakadásai. A német válogatottban 20 évesen bemutatkozó középpályás 2002-ben 9 millió eurót ért meg a Bayernnek, ezért cserébe öt idény alatt 62 mérkőzésen tudott pályára lépni – végül az állandó sérülésektől már idegileg is megfáradva, a 27. születésnapja után nem sokkal döntött úgy, inkább a civil életet választja.

„BAL SORS AKIT…”

Ami a magyar labdarúgás történetét illeti, a derékba, pontosabban térdbe tört karrierek mintapéldája az MTK egykori legendás támadójának, Orth Györgynek a pályafutása. 1925-ben, csupán 24 esztendős volt, de már nyolcszoros magyar bajnok és 28-szoros válogatott. Aztán jött Hans Tandler, aki egy „barátságos” mérkőzésen szilánkosra törte a támadó jobb térdét. Egy teljes idényt hagyott ki, majd visszatért ugyana pályára, de 1929-ben bejelentette a visszavonulását. A válogatottban még négyszer szerepelt, 1927 júliusában a franciák 13:1-es legázolásából például két góllal vette ki a részét „fél lábbal is”. Később játékos-edzőként egy-egy mérkőzésen ugyan még játszott, de karrierje lényegi része Bécsben zárult le.

A Ferencváros örökös bajnoka, Rudas Ferenc 1941-ben, a második világháború idején mutatkozott be a zöld-fehéreknél, és bár a klubot többször átszervezték és átnevezték körülötte, 1954-es visszavonulásáig hű maradt a csapathoz.

„Gyorsasága egyenesen boszorkányos, de a rúgótechnikája is megközelíti már a leghíresebb olasz és spanyol hátvédekét” – idézi az MLSZ honlapja a Képes Sport 1943-as beszámolóját, majd így folytatja Rudas jellemzését: „Ahogy akkoriban viccesen mondogatták, ha Rudas meglódult valamelyik szélen, csak lóháton lehetett utolérni.”

S ki tudja, meddig maradhatott volna még aktív, ha 1950 márciusában, a Postás elleni bajnokin nem szenved súlyos lábtörést. Több mint egy évet hagyott ki, s bár 1951 májusában újfent pályára léphetett, sebessége érezhetően megkopott. 1954-ben. az akkor épp piros-fehér és Budapesti Kinizsinek hívott klub vezetősége „megköszönte” szolgálatait, ezzel pedig lezárult a játékospályafutása.

Érdekesség, hogy édesapja, Ruck Ferenc is élvonalbeli labdarúgó volt, és szintén ki kellett hevernie egy hosszú lábadozással járó lábtörést – éppen Orth György belépője után.

1969. Koppenhága. Albert Flórián a dánok kapusával, Knud Engedallal ütközik, majd a földön marad. Szalagszakadás.

„Az a találkozó, azaz az Engedal kapussal való találkozás – 1969. június 15-én, 13 óra 49 perckor – lett a vesztem. Számomra befejeződött a selejtező, aztán lassan egész pályafutásom is... Az Idraetspark gyepén éreztem, nagy a baj, ezúttal alighanem többről lesz szó. Csak így történhetett, hogy még az órára is felnéztem, és agyam rögzítette az időpontot: háromnegyed kettő múlt négy perccel!” – emlékezett vissza a sorsfordító pillanatokra a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdása Életem a Fradi című könyvében.

„Engedallal – akinek a nevét egyébként nem biztos, hogy megjegyzem – ketten mentünk a labdáért, s én voltam előnyben. Ahogy fordultam, húztam volna el mellette a labdát, a kapus úgy vetődött a lábamra, hogy a térdem megcsavarodott. Szalagszakadás! Akkoriban – a porcleválás mellett – ez volt a futballisták legfőbb réme, valósággal gyilkosa. Nem is nagyon emlékszem olyan játékosra, aki egy ilyen sérülés után igazából talpra tudott volna állni, olyan lett volna, mint »új korában«. Nem.”

A Ferencvárosban 1970 áprilisában játszott legközelebb, a válogatottban még egy évvel később, 1971 áprilisában Hoffer József kapitánysága alatt. 1972-ben tagja volt az Európa-bajnoki negyedik helyet szerző csapatnak, majd két évvel később, 1974-ben Jugoszlávia ellen búcsúzott el a címeres meztől. Sérülése után öt év alatt összesen hatszor volt válogatott – előtte tíz év alatt 69-szer.

Egy évtizedet ugrunk az időben, egész pontosan 1984-ig. Különleges eset a Kisznyér családé, az apa, Kisznyér Sándor 26 évesen, néhány hónappal válogatottbeli bemutatkozása után kényszerült szívproblémák miatt abbahagyni a futballt, az Újpesti Dózsában három év alatt 90 bajnokin 17 találatig jutott. Fia, Kisznyér Ádám követte a példát, 21 évesen már az Újpest felnőttcsapatának tagja volt, amikor a tavaszi szezon rajtja előtt egyetlen nappal homloktörést szenvedett az edzésen. Később csak saját felelősségre, fejvédőben folytathatta volna karrierjét, ő viszont az orvosok tanácsára a visszavonulás mellett döntött.

Buzsáky Ákos karrierjében is sokkal több lehetett volna – a 2000-es évek elején José Mourinho révén a Portóhoz hívott középpályás állandó térd- és bokasérülései mellett is eljutott az angol élvonalban 15, a másodosztályban majd 200 mérkőzésig. A minap például a QPR legendái közé iktatták be.

„Százból kilencvenkilenc labdarúgónak könnyebb út jut” – ezt már a futballt 27 évesen, idén nyáron abbahagyó Pölöskei Zsolt mondta a Nemzeti Sportnak.

Az ifjabb Pölöskei testvér úgy került 2008-ban a Liverpoolhoz, hogy nem kellett próbajátékon részt vennie. Az angol sztárklub szakemberei egy hétig az MTK agárdi akadémiáján, majd az U17-es Európa-bajnokságon figyelték meg – a játéka mellett arra is kíváncsiak voltak, hogyan reagál bizonyos szituációkra, hogyan viselkedik a társakkal. A torna után azzal hívták fel, hogy szeretettel várják, és úgy csomagoljon, hogy nem jön haza egy ideig.

„A sérülések ellenére szerencsésnek érzem magam, hogy két évig a Liverpool játékosa lehettem – mondta Pölöskei Zsolt. – Amikor az első napomat töltöttem a melwoodi edzőközpontban, Jamie Carragher volt a második ember, aki szembejött velem. Megkérdezte, hogy hívnak, milyen poszton játszom. A nevem hallatán jót mosolygott, a Zsoltot meg sem próbálta kiejteni. Amikor megtudta, hogy középpályás vagyok, viccesen megtörölte a homlokát, hogy akkor védőként még van néhány éve a csapatban… Apróságnak tűnik, nekem mégis sokat jelentett.”

Bár szomorú az apropó, a hasonló történtek sora közel sem véges. Akár külföldi, akár magyar példákra gondolunk, a teljesség igényével lehetetlen elkészíteni egy ilyen listát, ezért, egy esetleges második részre is gondolva, arra kérjük olvasóinkat, ha hasonlóan szerencsétlenül alakult karrierek eszükbe jutnak, ne habozzanak kommentként megemlíteni őket.