Csendes diadalok – Csinta Samu publicisztikája
MEGLEHETŐSEN FURCSA KÖRÜLMÉNYEK között ismerkedtünk meg. A megadatottnál jóval többre hivatott Pesti Hírlap újságírójaként készülhettem 1992 szeptemberének első napjaiban a magyar válogatott Luxemburg elleni idegenbeli vb-selejtezőjére. A készülődés azonban nem merült ki az útipoggyász összerakásában, akkoriban még román útlevéllel próbáltam eljutni a világ különböző helyeire, amihez a világ szinte valamennyi országa esetében vízum kellett. A Benelux államokba beutazás ügyintézésének központosított helyét Hollandia budapesti konzulátusa jelentette, az igénylés benyújtása után két nappal kellett jelentkeznem az immár vízumpecséttel ellátott okmányomért.
Az indulás előtti nap kapkodásában a hivatalban gyorsan zsebre vágtam az útlevelet tartalmazó borítékot, és csak órákkal később, otthon bontottam ki. A zöld könyvecskéből nem a saját, hanem egy másik ismerős úriember képe tekintett vissza rám: a válogatott szövetségi kapitánya, Jenei Imre útlevelét nyomták a kezembe. Gyors telefonhívással kiderítettem, hogy az enyém meg nála van, így aztán mindketten megnyugodva adtunk egymásnak találkát másnapra Ferihegyen. Ennek az adminisztrációs bakinak köszönhetően vált személyessé a kapcsolatom az immár néhai szakemberrel, akit szombaton Nagyváradon kísérnek utolsó útjára.
A román futball eddigi egyetlen európai kupagyőztes edzőjének, a történelem harmadik magyar nemzetiségű BEK-győztes trénerének életútja addig a magyar közönségtől meglehetősen távol zajlott. A trianoni határok túloldalán, az Arad megyei Bélegregyen 1937-ben született Imre gyermekkorát Aradon töltötte, ahol nagyapja a város futballjának legfőbb animátora, Neumann báró szőlőbirtokának intézője volt. Az 1940–1944 közötti „kis magyar világban” édesapja Budapestre költöztette a családot, majd Losoncra, a Felvidékre, ahonnan az apa németországi fogságba került, a család pedig haza, Aradra, az édesapja visszakerülését követően ott állapodott meg a család.
A fiú és a futball is ott talált egymásra a kor klasszikus receptje szerint: rongylabda, amely aztán az édesanya nejlonharisnyájává finomodott, majd jött az igazi futball-labda. Utóbbi már királyság volt, labdatulajdonosként Imre a nagy grundcsaták élet‑halál urává vált. Az igazi futballban való bemutatkozást követően – két év az ötvenes évek divatjának megfelelően Vörös Láng nevet viselő UTA-nál – alig húszesztendősen a hadsereg csapata, a CCA, a nem sokkal későbbi Steaua fedezte fel. Tizenkét esztendei bukaresti játékoskarrier következett – benne 12 román válogatott szereplés is –, hogy aztán érdemei elismeréseként pályafutása végére Jenei engedélyt kapjon kétéves török profiskodásra is.
Közben magába szippantotta a bukaresti közeg, a román színészvilágban több barátja is akadt, első felesége is ismert román színésznő, Vasilica Tastaman volt. Csak a későbbiekben találtak egymásra a kétszeres olimpiai bronzérmes, egyszeres világbajnok tőrvívóval, Gyulai Ilonával – első férje, Ionel Drimba szintén tőröző, Mexikó ötkarikás bajnoka volt –, akivel 1974-től Ilona 2021-ben bekövetkezett haláláig éltek együtt. Különös világ volt akkoriban a bukaresti magyar sportolóké. A két nagy sportklub, a katona Steaua és a belügyes Dinamo igyekezett valamennyi számottevő magyar versenyzőt, játékost magához láncolni, a felvillantott előnyöknek – felkészülési feltételek, biztos egzisztenciát jelentő egyenruhás jövőkép, válogatottság s azzal a külföldi utazások ígérete – csak kevesen tudtak, akartak ellenállni. Elsősorban egymás társaságát keresték, sok házasság is született ebben az egymásra utaltságban, ám bőven akadtak olyanok, akik a román sportolói társadalomban vélték megtalálni életük párját, s pályafutásuk befejezése után Bukarestben is maradtak. Utóbbiak közé sorolható Jenei Imre is, akit első házassága mellett az ígéretes edzői karrier is a Steauánál tartott. A török légióskodásból visszatérve azonnal „besorozták” a katonaklub edzői közé, röpke három év elteltével pedig máris a nagycsapat élén találta magát. Élt is a lehetőséggel, mindjárt az első idényben bajnoki címig és kupagyőzelemig vezette a Steauát, megágyazva ama jövőnek, amelynek során négy további alkalommal is visszahívták a csapat élére.
A legvisszhangosabb periódus természetesen az 1984–1986 közötti, amelynek megkoronázása a ’86-os BEK-győzelem volt. Az az utolsó év már azáltal is visszhangossá vált, hogy a sevillai döntő felé vezető úton a Détári nevével fémjelzett Honvédot is kiejtették. Aztán maga a finálé Duckadam négy tizenegyes-hárításával, amelyet Jenei képtelen volt végignézni, csak a közönség reagálásából képezte le a történteket. A magyarországi közvélemény gyakorlatilag akkoriban fedezte fel, hogy a szomszédos „baráti” ország legnagyobb, irigylésre méltó futballsikerének két magyar kovácsa is van: Jenei és Bölöni. Általuk kicsit máris könnyebb volt „kisajátítani” a BEK-győzelmet, amelynek elérésében Jenei szerepét sokan máig hajlamosak bagatellizálni, mondván, hogy azzal a játékoskerettel a „nagyanyám” is győzni tudott volna. Hajdani játékosai azonban ezt minden alkalommal készen állnak cáfolni. Jenei révén vált a Steaua a labdát a végletekig megbecsülő gépezetté, passzjátékukat a futballisták kivételes képzettsége mellett korát megelőző sokmozgásos hullámzás jellemezte. De talán ennél is fontosabb volt Jenei pedagógiai érzéke, született intelligenciájából fakadó, arra épülő legendás úriembersége, amellyel szinte valamennyi labdarúgójában maradandó nyomokat hagyott. Egyetlen példa: a cizelláltságot talán a kifejezés szintjén sem ismerő Marius Lacatus egyik hullámvölgye alkalmával arra kérte a mestert, ne tegye be a csapatba, abban a formában mindketten csak „égnének”. Mire Jenei: „Ha azt gondolod, hogy a kispadon üldögélve fogsz kikászálódni ebből a gödörből, súlyosan tévedsz. Játszani fogsz, és egykettőre összeszeded magad.” Így történt, az esetet Lacatus máig pályafutása egyik legfontosabb pillanatának tartja.
A szerdán elhunyt mester másik nagy erénye halk szavú tekintélyteremtő képessége volt. Nem mindenhol ért vele célba, Magyarországon egyáltalán nem. Amikor a korai kilencvenes években a magyar válogatott élére hívták a románokat az 1990-es világbajnokságon a nyolcaddöntőig juttató sztáredzőt – és ő ki tudja, milyen belső indíttatásból elvállalta a hatalmas kihívást –, igazából fogalma sem volt, hová érkezik. Nekem egyenesen fizikai fájdalmat okozott, amikor egyik-másik sajtótájékoztató után a szlenges, illetve paneles nyelvhasználatból kilépni sem tudó pehelysúlyú újságíró kollégák kigúnyolták román és francia szakkifejezéseket is keverő magyarnyelv-tudását. Nem is bírta sokáig, úriembersége az első teljesítetlen vállalás után arra késztette, hogy visszaadja megbízatását, s ugyancsak rövid időt töltött a székesfehérvári kispadon is.
Mindig készenléti állományban lévő katonaként viselkedett, aki anno azonnal ment, valahányszor a Steauánál vagy a román válogatottnál nem láttak nála alkalmasabb edzőt. Élete végéig maradt a BEK-győztes, a nemzeti együttest világ- és Európa-bajnokságra kivezető szakember. Teljesítményét Romániában mindig magasra értékelték, a világ többi részén pedig méltatlanul kevés laudációt kapott. A halálát követő megemlékezések egyik legjobb mondatának a gsp.ro honlapon megjelentet tartom: eltűnésével a futball zajában mindig nyugalmat teremtő úriember csendje hagyott itt bennünket.
Csak magyarsága mélységének titkát vitte magával. Erről sohasem beszélt, nem tartozott a kisebbségi érdekvédelmi harcosok közé, és ezt sokan felróják neki. Ilyen edzősors, ilyen magyarságsors adatott neki egy olyan században és annak fordulóját követően, amelynek igazi kulcsait azóta sem találjuk. Igaz, valójában nem is kerestük. Talán tiszteletből a csendes diadalok iránt, amelyeket azért kicsit mindannyian a magunkénak is tartottunk.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
