N. PÁL JÓZSEF 2021.07.15 23:22 Frissítve: 2021.07.16 21:36

Szenvedéllyel, mindhalálig! – N. Pál József publicisztikája

 

Aki futballtörténelmünk követője, egy pillanatot biztos fel tud idézni róla, ami – akár e játékkal kapcsolatosan rögzült történetek jó része – nem egészen „úgy volt” persze, ám az önmagán túlmutató lényeget sűrítetten és találóan fejezte ki mégis. Mészöly Kálmán pályájának sokat emlegetett mondata („A mi időnk lejárt...”) a Népsport 1969. december 5-i számának első oldalán volt olvasható, szállóigévé lett, Borbély Pál hosszabb – amolyan „előbb mondhatta volna” hangvételű – elemzést is kanyarított köréje másnapra már. A szólást az újságíró még 4-én délelőtt, a marseille-i reptérre induló buszra váró játékosokkal szót váltva „szedte föl”. Azóta tudható: a szavakat nem a középhátvéd, hanem az előző esti mérkőzésen már lecserélt, s a lefújás után a pályára sétálva Mészölyt átölelő Göröcs János mondta ki előbb, amit a szőke klasszis találónak gondolt, így – aludva egyet a traumára – megismételte, aztán „úgy maradt”.

Ennek az eredettörténeti szőrszálhasogatásnak – a „jól értesültség” fitogtatásán túl – nemigen van értelme ma már, pedig futballhistóriánk egyik legpontosabb – ami nem a konkrét „igazságot” jelentette mindenekfelett – fordulatáról beszélünk alighanem. Mert nem arról volt szó, hogy a 30 éves Göröcsnek vagy a 28-on túljutó Mészölynek a játékot abba kellett volna hagynia – Szentmihályi Antal (30), Ihász Kálmán (28) és Farkas János (27) soha többet nem lett válogatott a Marseille-ben pályára lépő tizenegy nevesebbjei közül –, hanem arról, hogy a csehszlovákok elleni, elátkozott 4:1-es vereség valóban futballunk történetének látványos fordulója lett, s nem is csak szimbolikus értelemben talán. E „fordulót” érezte-e meg Göröcs (s az őt idéző Mészöly) a zsigereiben akkor, ne firtassuk, de valamiben biztos vagyok: soha többé nem lettem képes a magyar labdarúgásra oly áhítattal nézni, mint azelőtt. 1969. december 3-ig hittem: a világ élvonalában vagyunk, 4-én „tudtam” – s tudom azóta –, hogy nem vagyunk már ott.

Igaz, az 1970–1971-es idényben Göröcs egyszer (meg is sérült Ausztria ellen), Mészöly meg ötször szerepelt még a válogatottban is, ám elég gyorsan minden megváltozott. A súlyos sérülésen áteső Albert, az elmúlt évtized idolja is árnyéka volt csupán egykori önmagának, München olimpiai ezüstje – két arany után! –, meg az Eb negyedik helye kudarcnak tetszett akkor idehaza, újra lemaradtunk a világbajnokságról is, s az a kép, amit a hetvenes évek első fele holland és nyugatnémet futballja mutatott, szinte bénítóan hatott reánk. Ma is állítom: a porladó szakmai és morális viszonyok fogságában rekedt labdarúgásunk erre a kihívásra érvényes választ adni nem tudott, nem tudhatott, s – részeredmények, fölhorgadó majd kudarcba fúló remények ide vagy oda – az utak végleg elváltak akkor, jóval 1986 előtt!

Arra, ami Marseille vagy – mondjuk – 1967–68 előtt volt, sajgó nosztalgiával emlékeztünk ezután, s mint csodatévőkre gondoltunk a maguk korában – alig évtizede – bizony gyakran szapult, ám vitathatatlanul klasszis játékosokra is. Mikorra 1975-öt írtunk – hiába játszott KEK-döntőt az FTC – sem Sipos, sem Fenyvesi, sem Albert, sem Tichy, sem Mátrai, sem Novák, sem Göröcs, sem Farkas, sem Mészöly, sem a még '68-ban „lelépő” Varga nem volt jelen, sőt, Bene, az ezüst- és bronzcipős Dunai II vagy a zseniális képességű, aztán „szétmálló” Kocsis Lajos is alig-alig már, s a '78-ban újra világbajnokságon szereplő – kudarccal végző – válogatottban a „nagy generáció” maradékát a 31 éves Fazekas képviselte csupán. Nos, e legendás – úgy 1939-47 közt született, a magyar foci világbíró reményében induló, játszó – nemzedéknek ha nem is a legtöbbre jutó – e tisztet az aranylabdás Alberttől elvenni nem lehet – de a leginkább szimbolikus, az akkori idő ilyen-olyan tanulságait sűrítve hordozó alakja a ma nyolcvanesztendős Mészöly Kálmán volt véleményem szerint.

S nem az eredményeire – a négy bajnoki címre, a két világbajnoki részvételre, az Eb bronzra, az Európa- és világválogatottságra s egyebekre – gondolok, azért sem, mert a legeredményesebb (trófea, gól, rekordok stb.) és a „legjobb” játékos nem azonos számomra okvetlenül, sem egy korszakban, „minden időkre” nézvést meg pláne nem. Játszani amúgy is alig láttam „fénykorában” – inkább csak 1969–72 között –, róla megföllebbezhetetlen véleményt mondanom nem illene tehát, egyvalamit azonban ki merek jelenteni. A „ki fért volna be az Aranycsapatba az 1956 utániak közül” kezdetű játékos fantáziálásra fanyalodva elsőül nem Albert, nem Varga, nem Göröcs, hanem az ő nevét mondanám, Lóránt Gyula helyén. Mészöly valóban „minden idők” legjobb magyar középhátvédje lehetett, akad, aki szerint tudása alig-alig maradt el a világ- és Európa-bajnok, háromszoros BEK-győztes, kétszeres aranylabdás, szinte földöntúli eleganciával mozgó, nála négy évvel ifjabb Beckenbaueré mögött. Mindkét lábával jól rúgott (a válogatottban négy büntetőt értékesített), kiváló ütem- és tempóérzékkel bírt, jól keresztezett, kora egyik legjobban fejelő játékosaként néztek reá, s ami a középhátvédekre nem mindig volt jellemző (lásd: Lóránt, Mátrai stb.), technikai képzettsége is világszámba ment. Derűt kiváltó trükközéseire a karácsonytáji öregfiúk-teremtornákon már magam is jól emlékezem. S ami nevéhez tapadt mindörökre: szenvedéllyel küzdött csapatáért, ha nemigen pihent az előző éjszakán, akkor is!

Ráadásul izmos, a korban magas, 180 centis, igen jóképű hirtelenszőke férfi volt, amolyan sztáralkat tehát, bolondultak érte, a szebbik nemet is beleértve persze, s ő maga is „szeretett élni” módfelett. Hát igen, az „élet szeretete”, ami a hatvanas évek Budapestje egyre szabadabbnak érzett, ugyanakkor paradox módon egyre porlasztóbb világának szerves része volt már, bizonyos – futballal, „üzleteléssel”, más egyébbel megalapozott –, csak nálunk (!) magas „életnívó” felett, s amelyre hol irigykedve, megvetően, hol sóvárogva nézett a köznép, s mesélt, járatta is a száját róla, nem mindig a valósághoz híven persze, de rendületlenül. Mészöly, Farkas János a jó barát, Albert és mások éjszakázásairól legendák születtek e térben, amin csámcsogni s amiért haragudni lehetett, főleg, ha nem ment a játék vasárnaponként aztán, ám neki, a „Szőke Sziklának” ment általában, s egyszerre „nagyúri” s egyszerre a „kis­ember” felé forduló lényét is megőrizte közben.

Mészöly Kálmánban mintha a tárt karú szeretet hajlamát és a fékezhetetlen – nem rossz értelemben vett! – „dúvadságot” gyúrta volna össze a Teremtő, ami így egyben a lebírhatatlan életörömöt, életakaratot mutatja nekünk. Egy összetéveszthetetlen jelenséget, aki lélegzetvesztésig harcol azért, amiben hisz, aki túlcsordulóan érzelemgazdag ember, s – ha szeretteiről van szó – a végtelenségig elfogult, de ugyanígy elfogult a futball, s a hazája iránt, aki kiáll a maga igazáért bárki elé, s aki feladhatatlannak tudott értékek igézetében és a kora által is reá testált gyarlóságok fogságában él, mint mi mindannyian, legföljebb bátorságból kevesebb jutott nekünk. Benne együtt van, ami a hatvanas évek – utoljára – világszínvonalú magyar futballját jellemezte a káprázattól, a romlás sűrűsödésén át a fölismerés kényszeréig – erről szólt a híres mondat! –, úgy, hogy e játék honi újjászőhetőségének hitét – se játékosként, se edzőként, se emberként – mégsem tudta feladni soha! Az egykor volt nagyság emlékezetének s ezen emlékezet föladhatatlanságának talán utolsó, élénken jelenvaló tanúja Mészöly, az ő nevét – így vagy úgy – az ifjabb futballimádók legalább kilencven százaléka is biztosan ismeri.

Isten éltesse őt!

S még valamit. Tán a Teremtő akarta, de tény: élete legemlékezetesebb mérkőzése ötvenöt esztendeje és egy napja, 1966. július 15-én volt, a 25. születésnap előestéjén tehát, s ama brazilok elleni 3:1-es vb-csodameccsen a pálya máig élő „másik” legendája is útjára indult. A felkötött karral berúgott tizenegyes mint a heroikus küzdőszellem mítosza. Nos, a büntető értékesítése a váll sérülése előtt öt perccel történt valójában, ám ez nem érdekes. Mert a legenda lényege mindig igaz, ha kissé „máshogy” történt az eset, akkor is! Meg aztán biztos vagyok benne: Mészöly Kálmán azt a tizenegyest felkötött karral is belőtte volna, ha úgy hozza a sors!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2021.09.22 23:05:45

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Már a látszatra sem ügyelnek, vérlázító cinizmussal sújtanak bennünket.

2021.09.22 23:09:45

Magyar válogatott KUN ZOLTÁN

ALAPVONAL. Leginkább szurkolók ők, kellő fanatizmussal, óriási lelkesedéssel, némileg azért fejleszthető énektudással, és kifejezetten előnyös lesz mindenkinek, amikor azt a néhány tucatnyi problémásabb egyént végre kihajítják maguk közül. Ötven ember miatt kitiltani ötvenezret, legalábbis szemétség.

2021.09.21 22:11:41

Magyar válogatott THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Az október 9-i, Albánia elleni találkozón nem lehetnek nézők.

2021.09.13 19:04:52

Magyar válogatott THURY GÁBOR

Az egyetlen magyar aranylabdás futballistára néhány góljának felidézésével emlékezünk.

2021.09.14 21:26:46

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Volt idő, amikor szinte naponta együtt utaztunk a metrón a ma nyolcvan esztendeje született Albert Flóriánnal. Ő a Fradi-pályára ment, én a szerkesztőségbe. Beszélgettünk sok mindenről, de hiába éreztem, hogy elfogad, éppen olyan elfogódottság volt bennem, mint amikor egy kisgyerek találkozik az ideáljával.