Harmadik világ – Jakus Barnabás publicisztikája

RANGADÓN JÁRTAM A HÉTVÉGÉN. Két dicső múltú, népszerű csapat találkozott a sok nagy csatát megélő létesítményben, a kellemes délutáni napsütésben kiváló hangulatban futballozhattak a felek, a tavaszi veretlenségét pedig végül mindkét együttes megőrizte. Az egyik kispadon egy korábbi Bundesliga-játékos ült, míg a vendégek mesteréért tizenöt éve a Serie A egyik középcsapata fizetett klubrekordot jelentő összeget.

Ennyiből valószínűleg kevesen jönnének rá, hogy Horváth Ferencről, valamint Simon Ádámról és a Tatabánya SC–Szombathelyi Haladás bajnokiról van szó. Vasárnap ugyanis a Grosics Gyula nevét viselő stadionba kísértem el sokadmagammal az én szeretett csapatomat. A két együttes (és jogelődjeik) összesen hatvanszor találkozott a legmagasabb osztályban, tízszer az NB II-ben, de most mindkettő az NB III Északnyugati csoportjában szerepelnek.

A harmadik világban. 

Amelyben egykorvolt fellegvárak, az állandóan változó összeállítású tartalékcsapatok és az ambiciózus falvak együttesei meccselnek hétről hétre, ez a mezőny valami furcsa, sajátos átmenetet képez a profi és az amatőr futball között. Innen kiesni sokkal egyszerűbb, mint feljutni, mert hiába nyeri meg a klub a bajnokságot, még vár rá egy osztályozó. Ami vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, akkor újra és újra neki lehet veselkedni, sziszifuszi módra.

Odafelé szomorúan számolgattam a vonatúton. Tíz éve azt „matekoztuk” a haverokkal, hogy mennyi ponttal érhetnénk el esetleg a nemzetközi kupaindulást érő helyeket. 2019-ben, alapításunk századik évfordulóján még felcsillant a pillanatnyi remény, hogy esetleg, valami csodának köszönhetően akár meg is őrizhetjük élvonalbeli tagságunkat. A 2022-es tavaszi szezonnak úgy vághattunk neki, hogy akár fel is juthatunk. Nem így történt, a Vasas mellett abban az idényben a kecskemétieknek jött össze az NB I, ráadásul lendületük az élvonalbeli második helyig tartott. Nekünk abban az évben Szombathelyen megígérték a magyar Ajax felépítését… 

A bányászváros ódon stadionjában viszont megállt az idő. Hosszú sor kígyózott a vendégpénztárak előtt, a börtöncellát idéző bódékban szorgalmasan írogatták a nyugtákat az eladók. A békebeli árú, ezer forintos tikettet a biztonsági őrök alapos motozás után eltépték, nehogy bárki visszaélhessen vele. A csak állóhelyeket kínáló betonlelátó a kezdésre benépesült, lengedeztek a kisebb-nagyobb zászlók, ütemesen szólt a dob, mindkét tábor kitett magáért. Csordogált a játék, mígnem egy, a nézőtérről erőteljesen véleményesnek tűnő tizenegyessel megszerezte a vezetést a Bányász. A harminchárom éves Vass Patrik lövését nem tudta hárítani Senkó Zsombor, akit fiatalon a Juventus igazolt le, de most visszatért Szombathelyre, hogy nevelőegyesületét segítse. Lehet, hogy nem ő lesz az új Buffon, de én azzal is bőven beérem, ha Rózsa Dániel szintjét eléri.

Az iram a góltól sem lett eget rengető, így jutott idő a sztorizgatásra, felemlegettük a korábbi tatabányai emlékeket. Korom miatt élőben nem láthattam, de az MLSZ archívumtárának köszönhetően bármikor visszanézhetem a harminchét évvel ezelőtti Bányász–Hali találkozót. A ’89 márciusi mérkőzés hemzsegett az „érdekes” jelenetektől… Kihagyott büntető, ziccer, két öngól, és a 2–2-es rendes játékidő után az akkori lebonyolításnak megfelelően döntetlennél jöhettek a tizenegyesek, a párbajt 5–4-re a Haladás nyerte meg, így a vasiaknak kettő, a hazaiaknak egy pont járt. Csak néhány név az akkori csapatokból: Kiprich József, Csapó Károly, Plotár Gyula a Bányászt erősítette, a Haliban Marton Róbert, Bognár Zoltán és Nagy József neve jól cseng, nem beszélve Vörös Csabáról…

1995. június 18-án feljutást ünnepeltünk Tatabányán, a túráról készült riportot néhány éve közkinccsé tette a városi tévé. Igazi kordokumentum az ötperces anyag: játékosaink odafelé az Ikarus csapatbuszon a Nemzeti Sportot lapozgatták, az egyik pihenőhelyen pedig még a szurkolókkal is összefutottak. Szekér István és Elekes Attila góljával nyert akkor a Fedor Sándor vezette Haladás. Ráadásul az akkoriban népszerű sorozat, a Kisváros (44. rész – A mérkőzés) egyik epizódjába is bekerült néhány jelenet, amit ott, a meccs közben vettek fel.

Még mielőtt egészen belesüppedtünk volna a nosztalgiázásba, kiábrándító hír zökkentett vissza a jelenbe. A büfé kínálata már az első félidő felére kimerült, nem számítottak ekkora forgalomra, két héttel korábban Budaörsről ugyanis csupán egy szurkoló érkezett. Akadt közöttünk olyan, aki inkább kisétált a stadionból, átment a szomszédos Sport Hotel aljában működő italkimérőbe, vett két doboz sört és a biztonsági őrök szeme láttára azt öntötte át műanyag poharakba… 

A második félidő elejét megnyomta a Haladás, gondolom Simon mester hatékony lelkesítő beszédet tarthatott az öltözőben. Ebben a műfajban a Tony D’Amato edzőt (a nagyszerű Minden héten háború című film főhősét) megformáló Al Pacino mellett Lakat Károly is maradandót alkotott, amikor a Bányász a Real Madridot fogadta. „Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk” – mondta a legendás mester, és kiment az öltözőből. Az ajtóból még visszaszólt: „Úgy állunk fel, ahogy vasárnap, Békéscsabán kezdtünk, lehet kimenni.”

Akkor, 1981 szeptemberében nyert is a Tatabánya, méghozzá 2–1-re. Arról, hogy most elmaradt a hazai győzelem, Orbán Kolos tett. Az egyik szurkolótársunk által „benga” jelzővel illetett, télen szerződtetett csatárunk megcsúsztatott egy szabadrúgást, ami a hálóban kötött ki, ezzel lett 1–1. A cserék és egyéb játékmegszakítások miatt hosszúra nyúlt a második félidő, de újabb találat már nem esett, így a tavasszal addig egyaránt hibátlan csapatok megosztoztak a pontokon. A szurkolók egyaránt megünnepelték kedvenceiket, ám az én örömöm nem csupán a pontszerzésnek és a jó tavaszi szereplésnek szólt.

Hanem annak, hogy az elmúlt évek és évtizedek viharait, a mindenféle „izmusokat”, szerencselovag befektetőket (a zálogházas B. Péter és az olasz felnőttfilmes producer, Massimiliano Caroletti egyaránt megfordult Tatabányán és Szombathelyen is) túlélve, a harmadik vonalba süllyedve ugyan, de él és élni akar a Haladás. És ez igaz a Bányászra is. Még a legtájékozottabb krónikásoknak is feladja a leckét annak kutatása, hogy most tulajdonképpen hányadik próbálkozásnál tart a szombathelyi és a tatabányai futball, kinek honnan ered az indulási joga, de ez talán most lényegtelen.

Sokkal fontosabb, hogy ezen a vasárnap délutánon láttam két lelkes csapatot, két kitartó, nagy létszámú szurkolótábort, és bizony sok-sok fiatalt a lelátón. A hároméves, de már Haladás-címeres pólót viselő Zsombikát még nem kötötte le igazán a játék, ám biztos vagyok benne, rövidesen ő is velünk énekli, hogy „Kisfiam, így szólt hozzám az én apám; Jegyezd meg a pálya és a B-közép zaját; Jegyezd meg, melletted van sok-sok jó barát; Zöld a szív, egy csapat van, csak a Haladás!”

Ez a bajnokság már eldőlt, a Gyirmót utcahosszal vezet, ráadásul vasárnap tízet gurított a Zsámbéknak. Jövőre viszont jöhet egy újabb Haladás–Tatabánya párharc, ezúttal a presztízs helyett akár nagyobb tétért is. Hátha közben feltűnnek az új Csapók, Kip­richek, Vörös Csabák és Nagy Józsefek, talán egyszer újra igazi sztárcsapatok érkeznek tétmérkőzésre a Grosics Gyula Stadionba vagy a Rohonci útra.

Hazafelé, a vonaton egy idős bácsi mellett jutott hely a társaságunknak. Sáljainkat elnézve érdeklődött, mi lett az eredmény és milyen szinten játszik most a Haladás. Szó szót követett, aztán leszállás előtt csak megkérdezte, mikor lesz ebből élvonal. „Az új, svájci befektetőnk szerint legkésőbb 2031-ben” – feleltem

„Azt én már nem érem meg” – legyin­tett lemondóan.

Remélem, én igen. És bízom benne, hogy egyszer újra azon „matekozhatok” majd, mennyi pont kellene a nemzetközi szerepléshez. Ez egyelőre odébb van, előbb győzzük le otthon a balatonfüredieket!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!