A rossz csapat – Malonyai Péter publicisztikája

LEGUTÓBB A PAKS ELLEN (0–2) állapítottam meg, hogy mondhat akárki akármit, az MTK rossz csapat. Akinek mondom, rábólint, aki érdekelve van (felelős?) a témában, magyarázza, hogy nem is annyira.

Meg nem mondom, mi teszi, hogy rossz egy csapat, nyilván több tényező együtt, a lényeg ezzel együtt a benyomás. Akárhány szótárt lapozgatunk, pontos definíció nincs a rosszra, legfeljebb annyi, hogy „úgyszólván mindennapi kifejezés az emberek beszédében”. A rossz csapat más, mint a gyenge, mert nem, vagy nem feltétlenül eredményről, helyezésről, tehát viszonyításról van szó, a rossz csapat – önmagában az. Nem érdemes nézni.

Ahogy az MTK-t. Nem véletlenül éppen vele igyekszem körbejárni a témát. Persze hogy van szubjektív oka. Nagyapám, aki hétévesen megfogta a kezemet, s meccsre vitt az állatkert helyett, bemutatott bennünket egymásnak a futballal, élt-halt az MTK-ért, állítólag nem csupán látta még játszani Orth „Gyurkát”, egyszer még beszélt is vele. A másik ok, hogy az MTK háza táján esik a legtöbb szó arról, hogy hagyományosan fontos a látvány, tradicionális stílusa van a csapatnak, több mint egy évszázada állandó. Kétségtelen a szakirodalom számontart, sőt magasan jegyez olyat, hogy MTK-stílus, ami összefoglalva a kezdeményező, tudatos, labdabirtoklásra épülő, rövid passzos játékot jelenti. Alapja – olvasom – a minőségi labdakezelés, a bátor játéképítés és a taktikai fegyelem. Ezek olyan jellemzők, amelyek megléte esetén nehéz rálegyinteni egy társaságra. A képzést – tudom meg a Sándor Károly Akadémia közléséből – kérdezz-felelek játékként jellemzik, vagyis az ellenfél és a játékhelyzetek által kínált feladványokra kell a játékosoknak megfelelniük az edzők segítségével. A végcél az önálló, bátor játék, természetesen MTK-stílusban.

Még elolvasni is gyönyörűség, hát még ha látni is lehetne. De ha maradunk a kérdés-felelet módinál, mintha mostanában már a feladatot sem nagyon értenék a pályán lévők. Ezzel együtt a maiak is szívesen mondogatják, hogy ha nincs fölírva a csapat neve a mezre, és messziről nézik a játékot, akkor is tudják, hogy az MTK játszik. Megjegyzem, van benne igazság, csak éppen az előjel nem mindegy.

Pedig alapvetően egyszerű az egész, legalábbis ha visszamegyünk a kezdetekhez. Az oly sokat emlegetett stílus atyja Jimmy Hogan, aki az MTK-val háromszor nyert bajnoki címet (1917, 1918, 1919), ám akkor már ismert volt Európában. Arról, hogy az akkori Angliában uralkodó „kick and rush” (rúgd és fuss) helyett a skót „passing game”-et (passzolós játék) helyezte előtérbe, majd csiszolgatta tovább, például nálunk. Mondják, hogy leginkább szükségből vette elő az újat, mert Skócia sokkal szelesebb, viharosabb, mint Anglia, így a magasan előrerúgott labdák nem voltak célravezetők.

Egyébként voltak előzményei a Hogan-iskolának nálunk. Pozsonyi Imre, az MTK első bajnokcsapatának (1904) tagja (később a Barcelonával katalán bajnok és Spanyol Kupa-győztes edző) mondta egy interjúban, hogy az egyik meccs után megbeszélték a tapasztalatokat, és elhatározták, hogy a passzjátékra fognak építeni. Hogy így volt, arról a Nemzeti Sport is írt: „Megvan az MTK stílusa, amelyen főként a Southampton-meccsek hatása látszik meg.  A lapos, háromszöges játékot űzik, amelyben a csatár- és a fedezetsor együttesen vesz részt.” A cikkíró a Schaár Izidor, Pozsonyi, Kürschner Izidor fedezetsort dicséri elsősorban, de a csapatban ott volt az első magyar világklasszisként emlegetett Károly Jenő is. Magyarán játékosok is kellettek ahhoz, hogy Hogan lefektesse a magyar futball alapjait (Sebes Gusztáv alapvetése), és ma sem megy futballisták nélkül. Mielőtt továbbmennék, leszögezem, hogy a mostani MTK-sok nem olyan rossz játékosok, mint ahogy áll a csapat, de azzal nehéz mit kezdeni, ha 27 meccsen 56 gólt kap egy társaság.

Kétségtelen, a játékosok viszik a bőrüket a vásárra, ám azért ne kenjünk mindent rájuk. A vezérkar felelőssége nem mismásolható el, érdekes, ez az MTK-nál úgymond (sport)történelmi hagyomány. A jó edzőkkel például mintha nem tudnának mit kezdeni. A tokiói olimpia után az aranyérmes válogatottunk kapitányát, Lakat Károlyt szerződtették (1965: 8. hely, 1966: 10.), utána a Győrrel bajnok (1963), a BEK-ben négy közé jutó Hidegkuti Nándort (1967: 10., 1968: 11.), ám maradt a középszer. A hosszú idő után először sikeres Mezey Györgynek (1978: 3. hely) elmagyarázták (volna), hogyan kell futballozni, Egervári Sándor (1999: bajnoki cím) sem jó szívvel hagyta el a Hungária utat. Garami József (1997, 2008: bajnoki cím) külön történet, nagy hangon bejelentették, hogy szerződése életfogytig plusz egy évig él, aztán szép csendben kiszorították.

És már szinte a jelenben vagyunk, hiszen 2022-ben Bognár Györgytől vált meg a vezérkar, akkor épp az NB II-ben nem állt jól a csapat (hat pontra a feljutástól), s nem látták biztosítva a sikert. Sőt. Bognár azóta kétszer nyert Magyar Kupát a Pakssal, hol ennél, hol annál a szervezetnél lett az év edzője. Az önállóság a kenyere – nem mellesleg. Jött Horváth Dávid, akire „modern MTK-s edzőként tekintünk” – mutatta be a klub. Elfogadom, azon pedig csodálkoztam, hogy az elmúlt ősszel sorozatban négy bajnoki vereség után – elfáradt. Maradt ugyan a klubban a hosszú távú szakmai stratégiáért dolgozva, de a kispad Pinezits Mátéé lett, aki „az MTK identitását ismerő, a fiatalokkal is eredményesen dolgozó edző”. A 8. helyen vette át a csapatot, azóta 9 meccs, 7 pont, 10. hely, 25.93 százalékos teljesítmény. 

Érthetően nincs gazdag irodalma annak, milyen a rossz futballcsapat, ám azért összeszedegethetők a jegyek. A kiindulópont, hogy sokat hibázik és gyakran veszít. Ezen belül gyengén védekezik, nincs össz­hang a játékosok között, a taktikának jó, ha látszata van, a pályán lévők bizonytalanok, könnyen feladják.

Rossz csapatok persze mindig voltak. A múltból talán az 1972-ben utolsóként kieső Szombathely esete érdemel említést, már csak azért is, mert ritkaság, hogy a Népsport írt ilyesmiről. „Régi igazság, hogy ha egy csapatban rosszra fordulnak a dolgok, mindig a vezetésben kell keresni a hibát” – ez a lap kiindulópontja. A Haladásnál példa rá az edzőkérdés. Fehérvári Alfréd idény közben beteg lett, Papp Lajos vette át a kispadot. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy Fehérvárinak semmi baja, s párhuzamosan, magyarázatképpen az is, hogy amelyik edző szembe mer szállni a szakosztályelnökkel, annak azonnal mennie kell. A többi érthető.

Igazán szomorú, hogy az 1986-os világbajnokságon a magyar válogatottról mondták ki, hogy rossz csapat. Három meccs (Szovjetunió 0–6, Kanada 2–0, Franciaország 0–3) után Teófilo Cubillas, minden idők egyik legjobb perui futballistája a kérdésre, mit tehetett volna menet közben Mezey György, így felelt: „Nem tudok mit mondani, mert a magyaroké egyszerűen rossz csapat. Ilyen esetben az edzői tudomány nem segít.”

De vissza az MTK-hoz, Hidegkuti Nándor edzőségéhez (1968), amikor a csapat pocsék tavasz után remekül kezdte az őszt, előbb döntetlent játszott a Ferencvárossal (0:0), majd legyőzte a Vasast (4:2). Mindenki örvendezett, miközben a csapat hátvédje, Keszei György megfogalmazta a lényeget: „Egy rossz csapat nem lesz egyik napról a másikra jó. Olyan előfordult már, hogy a gyengébb eredményeket jobbak követik, de ez minden.” 

Így igaz. Az MTK sem lesz jobb csapat attól, ha benn marad az NB I-ben. Legalábbis nálam. Mert egyébként nyilván sikerként könyvelik majd el, pillanatnyilag valóban annak számít. Én még most sem tartok ott, hogy az eredmény mindent felülír, MTK-ügyben például jobban megérint a hármas jelszó: bátorság, buzgalom, barátság.
Van, aki érti.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!