Profi(t) futball – Szöllősi György jegyzete

Úgy áll a helyzet, hogy a hazai közéletben évtizedeken át kötelességszerűen gyalázott magyar futball a világjárvány szörnyű hónapjaiban megerősítette piaci pozícióit. Azzal, hogy amíg lehetett, nálunk beengedték a nézőket a pályára, hosszú ideig érdemi és az elmúlt évekénél magasabb nézőszám jellemezte a hazai meccseket, még úgy is, hogy a legnagyobb csoda, vagyis a telt ház – 65 ezer néző előtt látni a Fradit a Barcelona, a Juventus, a válogatottat Izland ellen – sajnos elmaradt. Ám közben átigazolt a magyar futball új sztárja, Szoboszlai Dominik, magyar futballistáért korábban soha meg nem adott összegért, húszmillió euróért Salzburgból Lipcsébe, miközben a nagy klubok egyébként mind visszavágták kiadásaikat.

És rendben, hogy ez a pénz nem a magyar futballba érkezik, de egyrészt az árba már alighanem belekalkulálták Szoboszlai válogatottbeli góljait, másrészt azok is hoztak (nyilván a többiek erőfeszítéseivel együtt) vagy tizenkétmilliót az MLSZ-nek, megint csak euróban. És másik jó tizenhétmillió érkezett a Ferencvároshoz kiugróan jó BL-szereplése révén az UEFA-tól (értsd: kívülről, piaci és eredményalapon, véletlenül sem a magyar adófizetők pénzéből). Ez bizony tízmilliárd forintnál is több. De talán ennél is jellemzőbb, hogy az évértékelő MLSZ-elnöki sajtótájékoztatón senki sem hozta szóba például a Puskás Arénában rendezett Bayern München–Sevilla UEFA Szuperkupa-mérkőzést, amelynek Budapestre hozatala a magyar futballban sohasem látott sportdiplomáciai bravúrt és fontos szakmai, üzleti sikert jelent – helyette most a magyar futballisták rég várt sikerei és esélyei szolgáltatták a témát jó másfél órán keresztül. Ilyen az, ha van végre kézzelfogható eredményünk a legnépszerűbb sportágban, lehet magyar sztárjátékosról, sikeres klubról, álmainkat megvalósító válogatottról beszélni és újabb győzelmekről fantáziálni.

„Ilyenkor persze mindent rózsaszín köd borít, egészen a következő, kijózanító vereségig” – tréfálkozott felszabadultan Csányi Sándor, immár sokat látott sportvezetőként. Tíz éve sokan azt kérdezték, hogy bár a tekintélye, a társadalmi súlya jól jön a végletekig lerongyolódott, lezüllött futballunknak, vajon ért-e a labdarúgáshoz? Nos, ezen a nehezített pályán, amelyet az MLSZ-elnökség jelent, a siker legfeljebb az, ha elhalkul a lelátón a „b...zi MLSZ!” rigmus, mondta ugyancsak öniróniával a szövetség feje. De közben azért kiderült, hogy miközben első, 2010-ben tett látogatásakor az UEFA-nál úgy méregették a vele érkező Vági Mártont, mint három év alatt a nyolcadik MLSZ-főtitkárt, azért ők ma már a legrégebben hivatalban lévő futballvezetők közé tartoznak Európában, maga Csányi Sándor alelnöke ez európai és a világszövetségnek is. És bár a vírus mindenkinek árt, a képernyőre kerülő több meccs és az őszi sikersorozat jóval több nézőt hozott a magyar futballnak tavaly, miközben az állam sportfogadásból származó bevételei nagyságrenddel nőttek az elmúlt évtizedben. Vagyis egyre óvatosabban kéretik piaci alapot nélkülöző állami támogatásnak bélyegezni a futballba irányított televíziós jogdíjakat és szerencsejátékpénzeket. Ezt mi mondjuk, nem az MLSZ elnöke, aki szerint ugyanakkor a jegybevétel növelése, több tehetség felépítése és érdemi játékoseladások nélkül nem fejlődhet tovább a labdarúgásunk.