CSINTA SAMU 2022.06.21 23:57

Parti Rossival – Csinta Samu publicisztikája

NINCS ABBAN SEMMI KÜLÖNÖS, ha egy szakma hazai képviselői egyszer csak azzal szembesülnek, hogy az illetékesek külföldire bíznak egy feladatot, amelyre, ugyebár, csakis hazai szakember lenne alkalmas. Ettől még valószínűsíthetően, sőt, szinte garantáltan érkezik a reakció. Jól hangzó ellenérvként felcsendül a néplélek, a közeg születésből eredő zsigeri ismerete, akárcsak a „félszavakból is megértjük egymást” meggyőződése, amit bőven táplálhat a „serdülőkora óta ismerem” hite, de ugyanolyan hatékonysággal félre is vezethet, hiszen az érzelmi alapú kapcsolatokban ritkán van helye a hűvös felülnézetnek. A messziről jött ember meg azt mond, amit akar, és ez a tézis – ha csökkentett értelemben is – a világháló mindent tudó-mindent látó korában is igaznak mondható. A statisztikák, a győztes és vesztes meccsek aránypárja, a nagy mesterek árnyékában töltött inas­évek önmagukban tiszteletet parancsolók, a karizma léte vagy nemléte azonban csak a „vallatásnál” derül ki. Akkor, amikor a külföldi mester belép az öltözőbe, megtartja az első edzést, az óvatosan tapogatózó játékosok és a nagy vagányok pedig első alkalommal reagálnak őszintén egy-egy gyakorlatra. Elismerően vagy gúnyos szájrándítással.

Marco Rossi esete kicsit más. Ő nem világmegváltó zseniként jelent meg a magyar labdarúgásban, szerencsés konjunktúra segítette a Honvéd kispadjára, és csak azért ódzkodom a véletlen kifejezés használatától, mert többnyire erőteljes lekicsinylő mellékzöngét szoktunk társítani hozzá. Pedig a magyar válogatott immár korszakteremtőnek kikiáltható olasz szövetségi kapitánya esetére igazából nincs is pontosabb kifejezés. Hogy miért esett a magyar edzőkhöz semmiféle elkötelezettséggel nem viszonyuló klubtulajdonos, George F. Hemingway választása az addig csak nagyítóval érzékelhető karriert elérő olasz szakemberre, legfeljebb sejtéseink lehetnek. Bár elég, ha odafigyelünk a szövetségi kapitány sallangmentes nyilatkozataira, ő ugyanis sohasem tagadta, hogy tíz évvel ezelőtt egy kirúgást követően, annak minden keserűségével, a pályamódosítás határán egyensúlyozva érkezett Budapestre. Útját kétségtelenül egyengették a magyar fővárosban élő barátai, ismerősei, ezek az együtthatók vezettek oda, hogy egy évtizeddel ezelőtt Supka Attila helyett ő lett a Honvéd vezetőedzője. Számára is csak utólag derült ki, az NB I akkori leggyengébben fizetett szakvezetőjeként – de akkor más volt a prioritás.

A folytatás a többségnek ismerős, bár a kispestiekkel szerzett aranyéremre a bajnokság hullámzó színvonalú kiegyensúlyozottságán túl azóta sem került racionálisabb magyarázat. Az adott körülmények közepette „felsejlett” az edzői tudás, amellyel kitapintható körvonalakat öltött egy addig meglehetősen amorf társaság, és Marco Rossi azzal a klubbal szerezte meg élete első és eddig utolsó bajnoki címét, amelynek hajdanvolt nagysága előtt élete végéig adózott a Grande Torino és a Puskás-féle Honvéd bűvöletében élő édesapja, Vittorio.

Kollégám, volt mentorom, Ch. Gáll András életrajzi könyvéből is kiolvashattam volna mindezt, de ennél életszerűbb élményt is őrzök a magyar válogatott szövetségi kapitányáról. A tavalyi Európa-bajnokságra felkészülés előtti utolsó napok egyikén találkoztunk egy privát partin. Az „ami itt elhangzik, itt is marad” házi szabály remek, közvetlen hangulatú beszélgetéseket engedélyezett, ezúttal se számítson senki hatalmas intimkedésekre. Bár meg is nyithatnám a szelepeket, hiszen az eltelt év során Rossi szinte valamennyi, azon alkalommal megfogalmazott reményét, kételyét, félelmét elmondta a nyilvánosság előtt. És ezáltal olyan hitelességre tett szert – az én szememben mindenképp –, amely vissza- és „előremenőleg” is sok mindent megmagyaráz: a portugálok elleni, végül 0–3-ba torkolló Eb-meccsen történteket, a franciák elleni, eszmei sikerré átlényegülő budapesti 1–1-et és a 2–2-es müncheni bravúrt. Azóta is sorozatosan amolyan ahaérzések sorozatával szembesülök.

Közöttük, igen, a tavaly őszi, Andorra és Albánia elleni dicstelen fellépésekkel, amelyeket ugyan az Eb előtt nehéz volt előre látni, mégis felvetült a lehetőségük. Főleg abban az összefüggésben meglepő a mélypontra vonatkozó prófécia, hogy a kontinensbajnokság előtt legfeljebb álmodozhattunk olyan magaslatokról, amelyekről ekkorát lehet zuhanni. Rossi mégis számított rá – mi több, biztosra vette –, hogy bekövetkezik az emberi gyarlóságnak az a megnyilvánulása, amelyet nevezhetünk nagyképűségnek, önelégültségnek, és ami egy meglehetősen törékeny piedesztálon egyensúlyozó csapat esetében szinte elkerülhetetlen. Ebből a pokoljárásból kezdődhetett a visszakapaszkodás, amely momentán a wolverhamptoni magaslatnál tart.

Sör és kolbász ihlető közegében értettem meg Szalai Ádám szerepét. Nem tagadom, sokáig nehezen fogadtam el őt, én, aki elsősorban a cselgép csatárokra esküdtem, és akinek a játékát azóta is azzal a rácsodálkozással nézem, mint amikor hosszú szünet után hirtelen látni kezd az ember – elnézést a hasonlatért azoktól, akik ténylegesen is tudják, milyen az. Azt követően volt alkalmam mélységeiben is elgondolkodni Rossi válogatási elvein, konkrétan például Dzsudzsák mellőzésén, illetve azokon a nyomásgyakorlásokon, amelyeknek képes volt ellenállni. Természetesen azoknak az eredményeknek vetve a hátát, amelyeknek csodájára jár ma a világ.

Egyelőre tizenhárom nevet tartalmaz azon külföldi szakemberek listája, akik magyar bajnokságot nyertek, 2015 óta nem is jutott babér hazai edzőnek. A külföldről érkező szövetségi kapitányok listája még rövidebb. Ha bizonyos történelmi tényszerűségek alapján Jenei Imrét kezeljük elsőként, akkor Rossi a hatodik. Néhány összetevőben viszont egyértelműen az első, például abban, hogy csak neki volt „emberszagú” tapasztalata a magyar bajnokság és játékosmezőny felől, mielőtt magára ölthette volna a kapitányi öltönyt. Elsősorban hasznos hozadékaival, ugyanakkor nem kényszerülve megküzdeni mindenféle kötődések folyondárjaival. Vagy ha igen, könnyebben meg tudott szabadulni tőlük.

Rossit ma már a magyar edzői szakma egyre kevesebb képviselője kezeli afféle gyüttmentnek. A sok tekintetben megkeseredett, rendszerint roppant kritikus Kiss László egyenesen nyílt színi vallomásra ragadtatta magát az egyik közösségi fórumon. „Megnéztem mind a négy meccset az első perctől az utolsóig, így kialakult egyfajta véleményem a látottakról, amit vállalni tudok face to face. Vállalni tudom, hogy van egy csapatunk, amely, ha nem is játszik mindig jól, de minden meccsen kihozza magából azt, ami aznap benne van, van önbizalma, és kezd kialakulni egyfajta játéka is. Jómagam mindig védem a magyar edzőket, és nem vagyok MR-fan, de köszönöm azt a tükröt, amit elénk tárt ezzel a négy meccsel. Mert bizonyította ezzel is, hogy »egyfajta rendszerjátékot« mindig meg lehet csinálni egy válogatott csapatnál. Csak remélni tudom, hogy az utóbbi 25 év kapitányai elgondolkoztak azon, mit is jelent egy ország válogatottját vezetni. Magam megkövetem MR-t, és köszönöm ezt a négy meccset, mert visszaadta a hitem a munkában és az elképzeléseim életképességében. Remélni merem, hogy a helyén tudjuk kezelni ezeket az eredményeket, mert ha nem, nem tettünk semmit. Köszönöm.”

A természeti népek többnyire emberfeletti magyarázatokat keresnek a soha nem látott, csodaszámba menő eseményekre. Én találkoztam a csoda emberi léptékű magyarázatával is. Kolbászt evett, sört ivott, és a futballról mesélt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.08.06 21:17:28

Magyar válogatott SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. 2022-ben sem a szerb, sem az északír, sem az angol, sem az olasz, sem a német válogatott nem szerzett gólt ellenünk a második félidőben.

2022.08.05 14:09:59

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Ha tizenegy kínai játékos a legjobb nálam, akkor nincs mese, a Honvéd tizenegy kínaival áll ki.”

2022.08.01 11:16:54

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

A minden győzelem után elénekelt irredenta dal, amely Buzánszky Jenő visszaemlékezései szerint Farkas Mihályt sem zavarta, sőt…

2022.07.30 23:20:44

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. A szövetség honlapja szerint októberben nem játszik a csapat.