Jó újra hinni – Moncz Attila publicisztikája

Nyolckor nyitott a posta, az egyetlen hely, ahol a faluban újságot lehetett kapni. Az iskolában szünet volt, így már negyedórával korábban ott volt. Még nem volt tízéves, de egyedül téblábolt a bejáratnál, a szülők a téeszben, illetve a cukorgyárban robotoltak. Egyesekben és kettesekben a zsebében volt a megtakarított pénze. Szüksége volt az összesre. Aznap jelent meg a Mexico '86 műsorfüzet, benne az összes részt vevő csapat képével, a menetrenddel meg minden csodával, amit korábban sohasem látott. És egyből két példány kellett neki belőle. Egy örök emléknek, egy másik meg azért, hogy szétvágja és a képeket egyesével beragassza egy gondosan előkészített, csapatnevekkel felcímkézett kockás füzetbe. Nem volt valami ügyes, itt-ott belevágott a képekbe, de az olasz–bolgár vb-rajtra minden a helyén volt. Gallitól Linekerig az összes játékos, de persze a legfontosabb az volt, hogy Détári, Kiprich, Garaba és persze mindenki előtt a két győri, Hannich meg „Hajszán Gyula, a világ ura” meglegyen.

Négy évvel korábban, az ötévesek naivitásával megkérdezte, miért csak a Szentes mehetett az „ő” bajnok ETO-jából Spanyolországba. Talán akkor hallott először az apjától katonai behívókról, rendőrökről, vörösökről, felsőbb utasításokról. De akkor még kicsi volt. A belgák elleni kiesést egyedül látta, de abba még nem halt bele. A lefújáskor már az volt a fontos, hogy a szőnyegen lévő Formula–1-es pályán a matchboxok közül a sárga Buggy vagy a piros Volvo győzelmét közvetítheti. Négy évvel idősebben viszont már szurkolt és hitt. Bűvös hatásuk volt a hármasoknak. A harmadik hely a világranglistán, a Brazíliának gurított hármas, a futball-láz elhitette vele, hogy az elődöntő biztos, de akár hosszabb is lehet az a mese. Utált délutánonként aludni, de megalkudott a szülőkkel, hogy ha alszik két órát, a késői meccseket is megnézheti. És akkor még kapálni sem kell mennie a szőlőbe.

1986. június 2-án 20 óra 4 perckor, a Magyarország–Szovjetunió mérkőzés negyedik percében már nem értette a világot. Hallott már elég családi rémtörténetet a ruszkikról a dédpapa öngyilkosságán át az elvett birtokig, így utálta őket. De ezeket akkor még hitte is, meg nem is. Most viszont az ő álmait döntötték romba. Jakovenko és Alejnyikov négy perc alatt egy másik világba repítette. Nem akart abban élni, de nem választhatott. Elvették a hitét, a játékát, mindenét.

De megpróbált újra beleszeretni az egészbe. Jó néhány hónappal később az első magyar focis Lutra-albummal nyert két jegyet a magyar–törökre. Kikönyörögte az apjánál, hogy menjenek el, és hogy vegyék ki aznap az iskolából az utolsó órákról. Százhúsz kilométer autózás, szakadó eső, a lelátón üldögélés helyett a Népstadion betonkaréja alatt álldogálás, mert csak azt lehetett esernyőnek használni. Kitartott végig. Megtanulta egy hajdani ETO–Vasason, hogy meccset nem hagy ott, mert különben nem látja, mint nyer a csapata 0–1-es félidő után 5–1-re. Most Kiprich a 90. percben hozta meg a kitartás jutalmát. Rohant a kerítéshez, őrjöngött, kicsit odanyomták, de nem számított. Először volt a Népstadionban, győzelmet ünnepelhetett, csak ez volt a fontos.

Úgy tűnt, gyógyul. Jöttek a kollégista idők, a válogatott meccsek a haverokkal, az éneklés a metróban, a „Ki hány rigmust kezdett el a lelátón?” című verseny és hasonlók. Vagy éppen a félig-meddig büntető történelemóra Papp tanár úrral, mert a környéken valaki a lelátón úgy érezte, okos gondolat a német bírót visszaküldeni Auschwitzba. Másnap a korai középkor helyett a második világháborútól eljutottak Simon Pereszig. Megtanulták, ahogyan azt is, már Izland is veszélyes ellenfél, hogy a mindig tanár „Manci” is képes buta kezezésre a tizenhatoson belül, és hogy már az is nagy tett, ha fél távnál nem szállnak el a továbbjutási esélyek. Ahogyan megtanultak emlékezni is. Nem csupán a régi eredményekre, de gyerekkoruk hőseire is. Előfordult, hogy a kollégiumi nevelőtanár nem akarta őket kiengedni egy magyar–oroszra, mert „azon biztosan balhé lesz”. Mondták, hogy ők emlékezni mennek, az egy nappal előtte elhunyt kapusra, Zsiborás Gáborra. Még a gyertyákat is meg kellett mutatniuk az igen kicsikarásához. Mehettek, ahogyan azért később is mindig.

Aztán '97 őszén valami megtört benne. Franciaországi álmok, egy évtized után újra világbajnoki remények – és Magyarország–Jugoszlávia 1–7. Ez már nem a hónapokkal korábbi, skótok elleni olimpiai selejtezős mámor volt, ez a rigmusok alapján a „Dolgozzatok!”, a „Kapáljatok!”, a „Szégyen!” korszakát jelentette. Szakított a magyar válogatott futballal. Idővel írhatott volna róla, de hiába volt korábban élete álma, már nem akart. Először még megbocsátott, másodszor már nem tudott. A külföldi labdarúgásba menekült. Egyszer-egyszer munkaügyben még kapcsolatba került a csapattal, például amikor a magyar–németen be kellett másznia a díszpáholyba egy Blatter-interjúért vagy amikor a magyar–holland 0–4-en kellett szakértenie, de főleg a vendégekből. Pedig voltak barátai is abban a csapatban, különösen a két kapust, Királyt és Babost kedvelte. Ajándékba kapott mezek, DVD-k, éjszakába nyúló beszélgetések, adott esetben egy kórházból, de a válogatottnak képtelen volt megbocsátani. Mert tönkretette az álmait, és mert tényleg úgy érezte, ő már nem éli meg, hogy 1986 után még egyszer világversenyen láthatja az ő csapatát. Egy elveszett generáció tagjának érezte magát, amelyet megfosztottak a felhőtlen szurkolás boldogságától.

2015 őszén is talán éppen az „álomsorsolásos” norvég videón röhögött, amikor Csabi barátja odament hozzá, és felvetette, vegyenek jegyet a pótselejtező visszavágójára. Az adekvát „Minek?” kérdésre jött a válasz, hogy „Mert lehet, soha többet nem látunk olyat, hogy a magyar válogatott kijut valahova”. Vettek, mentek, üvöltöttek, hitetlenkedtek, sírtak. Mikor mit. Összevissza. Ahogyan az első Európa-bajnoki meccsen, a magyar–osztrákon is. A szerencsésebbek Bordeaux-ban, ő itthon. Már az „Isten, áldd meg a magyart” alatt is, nemhogy Szalai Ádám vezető góljánál. Utána jött egy leírhatatlan budapesti éjszaka, nagykörúti fesztivállal. Két nappal később ment mezt venni. Mert azért meg kellett várnia a Bordeaux-ból hazatérő kollégát. Már abban nézte, miképp sír Sacika, keresztlánya nővére a belga–magyar végén. Ő is az álmait siratta, de mennyivel más egy Eb-nyolcaddöntő után, mint az első vb-mérkőzés negyedik percében...

Négy évvel később már együtt sírtak, amikor a Covid miatt zárt kapus magyar–izlandi pótselejtezőn Szoboszlai bevágta. És ő már előtte tudta, hogy gól lesz. Mert annyira ideges volt, hogy a telefonján is nézte a meccset egy fogadási oldalon. Azon tíz másodperccel előrébb jártak, mint a tévében. Csak nem mondta be. Akkor biztosan megölik, így, miután utóbb bevallotta, csak majdnem. De akkor már jött az új álom, az édesapjával együtt, itthon, Európa-bajnokságon, a helyszínen megnézni a magyar labdarúgó-válogatottat. Ezt az álmot a koronavírus három hónappal a rajt előtt kegyetlenül összezúzta. Fel kellett építenie magát megint. Most a keresztlányai segítettek. Azt mondták, a papa helyett majd elkísérik ők. Elkísérték, a kisebbik életében először volt meccsen. Azóta, ha nincs iskolai kötelezettség, nincs nélküle mérkőzés. Andorra ellen még csak azért jött, hogy lásson győztes csapatot is. Ma már bérletes, akárcsak a nővére. Mert szereti a csapatot és mert hisz benne. Mint a keresztapja több mint három évtizede.

Fiúk! Felelős viselkedéssel felelősséget „nyertetek”. Nem kell még egy elveszett generáció. A fiataloknak hitet adtatok, nekem visszaadtátok a hitemet.

Játsszatok érte, értem, értünk!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!