„Hatalmasat hibáztam – mondta Guzmics Richárd, akit a történtek láthatóan megviseltek. – Előbb gyatrán passzoltam, majd képtelen voltam leszerelni Ciprian Maricát, aki könyörtelenül kihasználta a hibámat. Rettentően sajnálom, hogy mindjárt az elején hátrányba került miattam a csapat. Az is borzasztóan bánt, hogy nem tudom semmissé tenni a történteket.”
A szombathelyi védő szerint nem a tét, a légkör, netán az ellenfél hatott rá nyomasztólag.
„Való igaz, még nem játszottam ötvenezer néző előtt, ráadásul ilyen ellenséges hangulatban, de nem, tényleg nem remegtek meg a lábaim. Csak hibáztam. Csak... A középpályán akartam átívelni a labdát, de rosszul találtam el. Ha belebikázok egy jó nagyot, és kirepül a stadionból, az sem lett volna baj. Így azonban...”
Bár a román vezető találat a második percben esett, sokan egyenesen annak tudják be a vereséget.
„Ha el nem is dőlt, döntően befolyásolta. Volt még nyolcvannyolc percünk, hogy egyenlítsünk, esetleg megfordítsuk a meccset. De abban a lelkiállapotban ez nem tűnt egyszerű feladatnak. Mégis megpróbáltuk. Kicsit össze is kaptuk magunkat, erre jött a második hazai gól. Az végképp megrogyasztott bennünket. A románok rendre a mi hibáinkat kihasználva jutottak el a kapunkig, miközben előttünk nem is adódott nagyobb gólszerzési lehetőség. Igaz, megint csak a második percben történtekre tudok visszakanyarodni. Ha ugyanis nincs az az ügyetlenségem, minden másként alakul.”
A védő határozottan állítja: hiba ellenére sem fordult meg a fejében, hogy cserét kérjen.
„Nem akartam feladni! Kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogy kijavítsam a hibámat. Tenni akartam a csapatért, és hogy ne a bakimról maradjon emlékezetes a mérkőzés. Mentem becsülettel, a magam módján mindent elkövettem, hogy jóvátegyem az amúgy jóvátehetetlent. Nem sikerült... Igyekeztem magam függetleníteni a hibámtól, de nem ment. Nagy, talán túl nagy feszültség volt bennem. Menet közben is nemegyszer beugrott, úristen, mit tettem! Iszonyatos érzés volt.”
