N. PÁL JÓZSEF 2021.12.05 22:57 Frissítve: 2021.12.06 23:51

Fejlődés, tény, vélemény? – N. Pál József publicisztikája

 


Jön az esztendő vége, zárszámadást készít ilyenkor a lélek, a sport – kivált a futball – bolondja mindenképpen. Mi volt, mi esett meg kedves csapatommal (s általa velem, bennem) ebben az évben, jó vagy rossz szájízzel, örvendezve vagy bosszankodva, háborogva gondolok-e vissza az elmúlt időre – rendre ez a tét.

Van e folyamatban „összetevő”, ami életünk paradoxonjainak a teteje, s nem lehet mit kezdeni vele, néhány évtizede különösen nem. Az a sodrás, ami a posztmodern kor „melléktermékeként” tört reánk – ne légy lúzer, hanem sikeres, győzz mindig, mindenütt és mindenáron, más nem számít – az agyakat átformálta ugyanis. Megannyi mérce kerekedett – mindent számolunk, mindent mérünk – tébolyodottan soroljuk a „statokat”, a tények mindenhatóságára esküszünk, ám e „tények” (amik sokszor az adatok „célszerű” csoportosítása nyomán kelt vélemények inkább!) nem képesek az érzelmeket fölülírni, a sportban, a futballban meg kiváltképpen nem. Miközben „objektívnak” igyekszünk mutatkozni a végtelenségig, ítéletünket elfogultságaink, emócióink tartják fogva kivédhetetlenül, ha az ellenkezőről harsogunk, akkor is.

Az, hogy a futballról való vélekedést az érzelmek határozzák meg, több mint száz éve tudható, miként az is: hozzáállásunk előjele alkalomról alkalomra változhat-változik. A győzelem mámorral, a vereség (illetve ezek rövid- és középtávú következményének tapasztalata vagy annak képzete) letargiával, dühvel jár, s egyáltalán nem mindegy, melyiket éltük át legutóbb. Ahogy a seregben a későbbi parancs az érvényes, úgy a fociban is a legutolsó élmény lesz a mindent meghatározó, s ha ez traumatikus, a korábbi örömet is elfeledteti.

Hogy – nekem – közelebbi példát mondjak. 1985 áprilisában 3–0-ra vertük meg az osztrákokat Bécsben, s addig pontveszteség nélkül állva, elsőként jutottunk ki Európából a világbajnokságra. Szó, mi szó, mutatósan játszott a gárda, látványos gólok estek, „Mexikóba is megyünk, világbajnokok leszünk” hirdette az egyik molinó, a játékosok alsógatyára vetkőztetve futottak az öltözőbe, mámorosak és reménykedők voltunk tán mindannyian. Egy hónap sem telt el, jött a selejtezősorozat utolsó meccse Hollandia ellen a Népstadionban, több mint 70 ezer ünnepre váró szurkoló előtt, ám a nekünk „tét nélküli” találkozó a kihagyott helyzetek s tán a görcsös akarás miatt egy góllal elveszett. Éktelen fölháborodás kerekedett a tömött lelátón s azon kívül is, bundát emlegettek számosan (mert hisz „ilyen” eredmény a szurkoló várakozása szerint „nem lehet”), a minapi bécsi csoda rögvest nem számított. Az a mérkőzés – csak később persze! – a ma legalább negyvenöt-ötven körüliek (s idősebbek) emlékezettörténetébe költözött, ám ez az újabb keserveken, csalódásokon immár nem segített. A múltból megélni nem lehet futballparancsánál kegyetlenebb törvény nem létezik ugyanis.

A magyar labdarúgó-válogatott 2021. évi teljesítményének értékelése kapcsán meg úgy tetszik, még a legrövidebb távon sincs belátás, kegyelem. Mert az „előbbre lépett-e a gárda a múló esztendőben” a kérdés itt, ez aligha vitatható, s az sem, hogy a konklúzió szurkolólelkű részében az emlegetett rövid memóriájú érzelem a meghatározó, amin a londoni döntetlen meg a lengyelországi győzelem sem képes változtatni – noha most ezek történtek legutóbb.

Mert aki a kilencvenes évektől meglóduló s egyre gyorsuló tendencia determinálta észjárásba és reflexekbe belenőve gondolkodik, illetve ettől vezérelve reagál, nem fejlődést, hanem visszaesést fog érzékelni kivédhetetlenül. Annak a részben hazai rendezésű Eb-re való – ismételt – kijutás s az ottani, szerintem váratlanul bravúros helytállás hiába esett meg velünk, a csoportutolsó helyet és a gyors kiesést „látja” csupán, főleg „utólag” (!), a világbajnoki selejtezősorozat negyedik helyének kudarca felől szemlélve, átélve a „hosszabb” történetet.

Hiába tehát, az újabb, „végső” csalódás keserűsége az egész év eredményeire rávetül. Hisz akit – mondjuk – a Puskás Aréna francia találkozójának mámora járt át, az a pótselejtezőt érő második helyet a minimumnak gondolta alighanem (számára ez lett volna „fejlődés” – talán), erre nem elég, hogy a vb-szereplés esélye sorozatban kilencedszer (!) is odalett, a csoportban a negyedikek lettünk csupán, még a verhetőnek hitt Albániától is kikapva kétszer! Hol van itt az előrelépés, avagy minek kellene (lehetne) örvendeni hát? Az ekként vélekedőt győzködni fölösleges, hisz dühét, haragját minden érvvel szemben „megvédi” majd. Ha bravúrt értünk el (francia, német meccs az Eb-n) gyengén játszott az ellenfél, mondja, vagy mákunk volt (mondjuk, Izland ellen), ha győztünk (San Marino), igen, de ki ellen, esetleg „nézhetetlen” játékkal (Andorra), vagy tét nélküli mérkőzésen már (Lengyelország), és így tovább.

Magam a második helyet bravúrokkal (ezek a londoni és a varsói eredménnyel „meglettek” végül is!) elképzelhetőnek véltem – vagy álmodtam? – a 2020-as ősz tapasztalata után, reálisnak inkább a harmadik helyet, Albániától szívtam ugyan a fogam, ám a kettős zakóval nem számoltam volna. Erre föl az ellenünk még sosem győző kicsi ország is megelőzött a két elrontott meccsel lényegében. Az okokat nem firtatom (a velünk kábé egy szinten lévők ellen tényleg nem tudunk kreatívan játszani?), az ítélkezésbéli tendencia kíméletlen változásaira figyelnék inkább, előrebocsátva, hogy az angol és a lengyel eredménynek – kövezzenek meg érte bár – örülni tudtam, ha „semmit sem értek” már, akkor is!

Meglehet, javíthatatlan elmaradottként, nem XXI. századi módon érzem és élem én a futballt, de mit tegyek, ha az újabb idő egyre agresszívabb parancsát csak nem vagyok képes a véremmé tanulni végképp. Nem értem (ha a játék elbűvöl, akkor sem), hogy lehet külföldi gárdáért a tébolyig rajongani, vagy hogy miért erény, ha két-három évenként – több siker és pénz reményében – klubot vált, „szintet lép” valaki. Nem értem a mindent uraló – de egyáltalán nem mindenre magyarázatot adó! – statmániát, a trófeabódulatot, azt meg, hogy a futball „egyéni sportággá” vált mára, s hogy a mindennapi drogadagot követelőéhez hasonlatos szurkolói agy miért igazodik e parancsokhoz hibátlanul, kiváltképpen nem.

Illetve: érteni értem persze, csak elfogadni nem tudom. Nem vagyok képes azonosulni azzal a jelenséggel, hogy a gólpasszok, párharcok, játékpercek s egyebek összeszámlálásából levont következtetésekre mint megföllebbezhetetlen „tényekre” hivatkoznak számosan, miközben a játék eredeti üzenete, az önazonosság élményének identitást is meghatározó – időről időre megújítható – öröme, annak emberarcú reménye végképp odalesz. Azzal meg különösen nem tudok mit kezdeni, hogy ez az ellentmondást nem tűrő, agresszív „értékvilág” a múltra – immár a minapi félmúltra is – mint mérce és ítélet rávetül, s a hozzáértés hiányának állítja, ha valaki másként vélekedik.

A végképp üzleti szemléletre váltott futball egyik kísérőjelenségéről írtam már e hasábokon (Gügyögők, 2020. augusztus 15.). Az arról szólt, hogy az új módi látószögét a múltra vetítve például a labdarúgás történetének egyik legfontosabb, mert következményeiben óriási változást hozó mérkőzését – bizony, a 6:3-at! – akadnak, akik jelentéktelen, nem számító „barátságos meccsnek” tekintik csupán, s hogy a maguk szemlélete érvényesülhessen történeti értelemben, átírnák magát a történelmet is. Nos, úgy látom, megérkezett a következő szemléleti változat! Az eltűnő barátságos meccsek érdektelenségét újabban a már „nem számító” (mert a vizionált cél – mondjuk a csoportbéli második hely – elúszásának tudatában lejátszott) tétmérkőzésre kezdik rávetíteni. Így a londoni meg a varsói eset is „tét nélküli” meccsen elért eredménynek minősíttetik, olyannak, amit a „ment-e a magyar futball elébb” kezdetű vitában figyelembe venni nem érdemes, sőt, nem szabad. Az eredeti szurkolói álomról már lemaradt csapat találkozója veszi át a jövőben a mit sem számító „barimeccs” szerepét tehát?

Én meg itt vagyok a magam dilemmájával. Fejlődött-e a futball honi változata nálunk, ezt végül is nem tudnám egzakt módon megmondani (a fejlődés – „haladás”, progresszió stb. – fogalmával történeti értelemben amúgy is óvatosan bánnék), de azt állítom, hogy a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseit nézve 2021-ben, akárcsak 2020 őszén, több öröm jutott nekem, mint – 2016 nyara kivételével – bármelyik esztendőben 1985–86 óta!

Jutott csalódás s bosszankodás is persze, de hát mit tegyünk, ha ez – így együtt! – ennek a játéknak a veleje és velejárója, jó évszázada már.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
 

2022.01.15 09:51:58

Magyar válogatott L. PAP ISTVÁN

A népszerű Bamba mint gólgép statisztikái a klubjaiban és a válogatottban is felülmúlhatatlanok.

2022.01.02 21:26:23

Magyar válogatott THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Élvezzék ki a sorozat minden percét.

2021.12.26 22:02:03

Magyar válogatott MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. A gólarányszámítás mikéntjét így foglalta össze a Nemzeti Sport: „Az adott gólok négyzetgyökének deciliterét hozzáadjuk a kapott gólok köbméterének az integráljához, ebből kivonjuk a góllövő csatárok életkorának felét, ehhez hozzáadjuk a gólkülönbség egyötödének a háromszorosát. Ami kijön, az nem fog az ön fejébe menni.

2021.12.23 22:37:16

Magyar válogatott DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. A magyar–francia meccs félidejének eksztázisát felírnám orvosi receptre búskomorság ellen.

2021.12.20 22:19:54

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

A kapitány kitöltené a 2025-ig szóló szerződését • Cél bent maradni az NL A-ligájában.