Csodák nélkül, de magyarokkal – Deák Zsigmond publicisztikája

Tanúim vannak rá, hogy még a labdarúgó Bajnokok Ligája nyolcaddöntős párosításának sorsolása előtt azt reméltem, összekerül egymással a sorozatban érdekelt két „magyaros” klub, a Liverpool és a Galatasaray. S nem azért, ami egyébiránt logikus lenne, hogy biztosan legyen honfitársunk a negyeddöntőben, mert ennek az ellenkezőjéért is érthető szorítani, mármint, hogy kerüljék el egymást és jussanak tovább mindketten. Persze ebben az esetben az is előfordulhatott volna, hogy egyik sem, ám tessék elhinni, kevésbé a kudarckerülés mozgatta a gondolataimat, mintsem annak a történelmi élménynek a vágya, ami végül megadatott a létrejövő párharc második mérkőzésén: három magyar futballista (kettő itt, egy ott) szerepelt az egyenes kiesés BL-szakaszban csapata kezdői között, sőt, mindannyian végig is játszották a nyolcaddöntős csatát. Nem is akárhogyan, a vesztes törökök közül Sallai Rolandot a jobbak közé sorolhattuk, a győztes angoloknál Kerkez Milost szintén, Szoboszlai Dominik pedig egyenesen a legjobb lett, nem véletlenül kapta meg az UEFA-tól a meccs emberének járó díjat. Időnként persze felszisszentem, hogy nehogy egyikük véletlenül kárt tegyenek a másikban, elvégre a pálya ugyanazon oldalán küzdve többször szembekerültek egymással, szerencsére megúszták, megúsztuk. Egy szó, mint száz, bizsergető érzéssel figyeltem az eddig még sosem látott pillanatokat, elraktározva magamban az újabb mérföldkövet.

Tisztában vagyok vele, másoknak természetes, hogy az 1993-as BL-kezdetek óta minden idényben tucatjával látja saját nemzete fiait a klubfutball csúcssorozatának végjátéka felé közeledve, nekem, nekünk kevésbé, épp ezért számított fontosnak számomra. Most mindenesetre ketten maradtak (hárman, ha a szintén liverpooli Pécsi Ármint is idevesszük, de ő szinte bizonyosan szerep nélkül marad a folytatásban is), hogy a negyeddöntőben visszavágjanak a címvédő Paris Saint-Germainnek a tavaly történtekért. Akkor a franciák számítottak az esélytelenebbnek, ehhez képest a tizenegyespárbajjal megnyert csatát trambulinnak használva egészen a csúcsig rugaszkodtak. Most viszont ők a favoritok, imponáló módon törölték fel a gyepet kétszer a Chelsea-vel, ettől még nem automatizmus, hogy Szoboszlaiékkal is ezt teszik. Ez az ág eleve elképesztően erős, hiszen az Atalantának tízet vágó Bayern München és a Manchester Cityt oda-vissza felülmúló BL/BEK-specialista Real Madrid egyike következhet a négy között. Ettől még engedtessék meg nekem, hogy a papírforma ellenére reménykedjek, amíg csak lehetséges: lesz magyar a május 30-i, budapesti BL-döntőben a Puskás Aréna gyepén!

Ha már nációk, a norvég Bodö/Glimt tündérmeséjének lisszaboni befejeztével „helyreállt a rend” a BL-ben, hiszen három spanyol, két angol, valamint egy-egy német, francia és portugál csapat jutott a nyolc közé, ami megfelel a sokéves átlagnak. Pontosabban megfelelne, ha lenne legalább egy olasz is, ám az elmúlt évek eredményessége, például az Internazionale tavalyi döntője a jelek szerint csak fellángolásnak számított a szakmai, intézményi, infrastrukturális szempontból egyaránt mély válságát élő itáliai foci, a calcio számára. S nem hajszálon múlt, hiszen az Interre egy körrel korábban a Bodö/Glimt kettős vereséget mért, most meg az Atalanta akkora pofont kapott a bajor tenyértől, hogy még mindig csengenek a bergamói fülek… 

A két angol ahhoz képest kevés, hogy összesen hat próbálkozott a 16 között, ám az eredményeket nézve többre nem volt sansz: a Man. City és a Chelsea csalódásáról már beszéltünk, a Newcastle-t a visszavágón 7–2-re gyalulta le a Barcelona, a Tottenhamnek az 5–2-es madridi zakó után nem volt reális esélye kiejteni az Atléticót. Maradt tehát a Liverpool mellett a bajnoki cím felé menetelő, a hétvégén Ligakupa-döntőt vívó, sőt, még az FA-kupában is álló Arsenal, ez testvérek között is négy vas a tűzben a londoniaknál, csoda lenne, ha mindet izzásban tudnák tartani. Érdemes még néhány szót szentelni a „vízilabdás” eredményeknek, hiszen ilyesmi a ligaszakaszban még logikus lehet egy sztárklub és a 36-os táblára a maga szintjén bravúrral épphogy becsúszó „outsider” között, no de az egyenes kieséses nyolcaddöntőben? Ehhez képest 7–2, 6–1, 5–0, kétszer 5–2, 4–1, 4–0… Persze az legyen a legnagyobb gond, hogy számolatlanul hullanak a gólok.

Az Európa-ligában nem hullottak ennyire, az viszont világosan kiderült, hogy a már régóta így működő BL-hez hasonlóan a második számú nemzetközi klubsorozat is egyre inkább a nagyok játszóterévé válik. Két spanyol, két angol, két portugál, valamint egy-egy német és olasz gárda jutott a legjobb nyolcba, ez már nem papír-, egyenesen „kartonforma” a vastagsága alapján. Ki ne tudná, hogy a 16 között fejezte be szereplését a Ferencváros, erről a vitézkedésről bőven írtunk már és írunk még külön is, azt azért újra szögezzük le, a Fradi 51 év (1975-ben KEK-döntő lett a vége), magyar klub 41 év szünet után (1985-ben a Videoton UEFA-kupa-finálét vívott) nyert újra tavaszi párharcot a nemzetközi porondon. Aki szerint ez nem jó eredmény, az gyorsan kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét, hogy mi a baj vele, mármint nem az eredménnyel (18 meccsből 10 győzelem, 4 döntetlen, 4 vereség a mérleg), hanem önmagával.

Más kérdés persze, hogy az egyedi fekvésű, építészetileg különleges bragai stadionban szó szerint és átvitt értelemben is szembejött a sziklafal, elmaradt a bravúr. Nem vigasz, de tény, hogy például a hasonló cipőben járó Panathinaikosznak az odavágós győzelme után szintén egy 4–0 képében mutatta meg a Betis a reális erőviszonyokat. Hiába emlegették a görögök a sorsolásnál az ágrajzot böngészve a ferencvárosi vezetőknek, hogy a ligaszakasz után újra találkoznak… Szóval a Braga–Betis mellett Freiburg–Celta Vigo, Porto–Nottingham Forest és Bologna–Aston Villa párharcot rendeznek, aki eltalálja a tippmixen, ki nyeri a május 20-i isztambuli El-döntőt, az megérdemli a nyereményét. Ám a kiegyenlítettnek tűnő erőviszonyokat látva nagy meglepetés nem lesz, az biztos. A BL-lel ellentétben viszont ide már nem jutott el magyar játékos a csapatával.

A Konferencialigában szerencsére igen, mégpedig Varga Barnabás az AEK Athénnal. Sokan vitatkoztak arról, jó ötlet volt-e remek centerünk részéről az FTC-ből a görög fővárosba igazolni, az ottani bajnokság kiélezett rangadói és kemény küzdelmei, a magasabb fizetési szint, valamint a tovább folytatódó európai szereplés inkább igazolja a döntés jogosságát, mintsem megkérdőjelezi. A harmadik számú kontinentális klubsorozat negyeddöntőjében mindenesetre végre nem csak az elit bajnokságok képviseltetik magukat, érdekesség, hogy a nyolc szereplő nyolc különböző országból jutott el idáig. 

Persze a nagy nemzetek innen sem hiányoznak – a spanyolokat a Rayo Vallecano, az angolokat a Crystal Palace, a németeket a Mainz, az olaszokat a Fiorentina, a franciákat a Strasbourg képviseli –, a földrész többi részét a görög AEK mellett a holland AZ és az ukrán Sahtar Doneck adja. Szóval azért itt sem jön el a Kánaán a „resztlinek”… Az alkmaariak második csapatában szórja a gólokat egy újabb honfitárs, a 18 éves Kovács Bendegúz, ám ő egyelőre nem tagja a „nagyok” keretének, valószínűtlen a szereplése a Kl további szakaszában. Mint kitűnik, a korábbi években aratott bravúrok után Észak- és Közép-Európa képviselői mostanra mind elfogytak, Keletről egyedül a több szempontból is nehezített pályán mozgó doneckiek jönnek, a háború sújtotta Ukrajna helyett a lengyelországi Krakkóban vívva a hazai mérkőzéseiket. A Kl-döntő Lipcsében lesz, a május 27-i újabb „népek csatáját” vélhetőleg megint a nagyok vívják meg.

Aki tehát sportcsodákra vágyik, ne a 2025–2026-os európai futballsorozatok végküzdelmeit kövesse, ettől még bizonyára talál magának érdekességet, izgulnivalót, leginkább a BL üzemszerűen érkező rangadóit, valamint a még talpon lévő magyarok teljesítményét figyelve. Szerintem egyikben sem csalódunk majd.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!