Beszédes fakardok – Kő András publicisztikája

Azon töprengek, mit mond az olvasóknak Keresztessy József neve. Tudják-e, ki volt? Talán a vívósportban járatos idősebb nemzedék tagjai felidézhetik az alakját, de ők sincsenek könnyű helyzetben. A dolgok természetéből fakadóan az ember saját korában szinte képtelen észrevenni bármit is, ami a múlt legendás személyeire vagy eseményeire emlékeztetné. Így vagyunk Keresztessy Józseffel is. De nem kerülgetem tovább a forró kását: a magyar kardvívóiskola legendás megteremtőjéről van szó (1819–1893), aki részt vett az 1848–1849-es szabadságharcban is. Nem véletlen, hogy itt és most, a márciusi forradalom évfordulója utáni napokban írok róla. Érte szól a harang, aki akkor huszonkilenc éves volt, és hat éve már (a Széchenyi és Wesselényi pártfogásával alakult) Pesti Nemzeti Vívó Intézet mestere volt. A forradalom kitörésekor azonban az elsők között, önkéntesként csatlakozott a hivatásos csapatokhoz. 

Kezdetben Aulich Lajos honvédtábornok, had­ügyminiszter, aradi vértanú seregében harcolt, majd Klapka György honvéd tábornokhoz, ideiglenes hadügyminiszterhez, Komárom várának parancsnokához került. A szabadságharc leverése után a forradalmi szellemű lovagló-, vadász-, vívó-, lövész-, sakk- és tekeegyleteket – a német ajkúaké kivételével – mind bezárták, a forradalomban részt vevő egyleti, alapító tagokra, a testnevelés megteremtésében aktív szerepet játszó pedagógusokra börtön és házi őrizet várt, sokakat lefokoztak, és közkatonának soroztak. 1851-ben a Pesti Nemzeti Vívó Intézetet is feloszlatták. Keresztessy még abban az évben önállósította magát, és a Zöld fa utcai úgynevezett Mocsonyi-házban (ma Veres Pálné utca 8.) nyitotta meg magán vívótermét, ahol eleinte fakardokkal tanított vívni, mivel a rendes vívófegyverek használatát sokáig tiltották.   

Ezzel el is érkeztem mondanivalóm kulcsszavához, a fakardokhoz. Számomra ugyanis ez a tárgy az 1848–1849-es szabadságharcot szimbolizálja. Mindjárt a szó első olvasásakor tudtam, miről van szó. A dicsőséges forradalom első győztes csatái vonultak el szemem előtt, majd a kegyetlen megtorlás. Képzeletben ott ültem a Mocsonyi-ház ütött-kopott első emeleti vívótermében, amelyet gyakorta látogattak a képviselő urak és a bárók. Vajon milyen fából faraghatták a fakardokat? – tettem fel magamnak a kérdést. Lőrincze Lajos nyelvésztől tudom, hogy a török eredetű „som” szavunk a finnugor fűzzel együtt a virágnevek közül 1001-ben írásban rögzült. A somfabokor tudniillik feltűnő volt a tájban, nagyszerű tájékozódási pontnak számított. De a somfa igen kemény fa is volt, jól lehetett belőle sétabotot, verekedőeszközt, terelőszerszámot, urambocsá!, kardot, miegyebet faragni.

Keresztessy József kezében a fakard a társává szegődött. Oltalmazója lett, támasza, szolgája. Figyelme addig mehetett iránta, amíg különös külsőt nem kapott tőle. A kézműves beledolgozott valamit a saját testéből. Dal áradt ki belőle. Valamilyen titkos, átbocsátó jelszó. Ez fűzte a fakardot a való világhoz. Mert közömbösen viselte az idő múlását. Mihelyt kikerült a használatból, vagy elfeledték, riadtan lapult rögtön. A mester kezében a fakard nem kellék volt, hanem érték; legalábbis annak, aki életet lehelt belé, aki számára elengedhetetlen volt a „szerződtetése”.

Néztem a mester fényképét, és eszembe jutott a gyerekkora. Egy alkalommal megszökött a családi házból és kéményseprőnek állt. Friederich Ferenc vívómester az utcán fedezte fel, amikor egy nagyobb fiú megtámadta.

Keresztessy azonban olyan ügyesen hadonászott a seprűjével, hogy a zsonglőrködés kivívta Friederich elismerését. Megkérdezte a fiútól, nem volna-e kedve vívást tanulni. A temperamentumos gyerek azonnal igent mondott, és felcserélte a seprűjét a karddal. Ha van valami, ami sokkal ritkább, mint a tehetség, az a tehetség felismerésének képessége. Ugyanakkor van a vak és ostoba véletlen, ami mindent maga alá gyűr. Néha a leggondosabb tervek is zátonyra futnak. Bármennyire is szeretnénk hinni, hogy magunk igazgatjuk sorsunkat, gyakran külső erők játékszerei vagyunk. 

Hogy mi volt a mesterre jellemző a pengés kardvívásban? Abból az elvből indult ki: nem az a fontos, hogy adjunk, hanem az, hogy ne kapjunk. A fő súlyt a védésre és a riposztra fektette. Gyakran azt mondta: „Elég baj az, ha már támadni kell.” Ebből eredően, ha támadott, az áltámadásokat erőltette, és tempóval csípte meg ellenfelét. A csuklófordulatokat sokszor használta, ámbár igen sok vágást teljes alkarral hajtott végre. Jelszava szerint a kardnál az első és legveszedelmesebb a kardhegy. A szúrásokat többre becsülte a vágásoknál.

Anélkül, hogy tanulta vagy gyakorolta volna, olyan kézügyessége volt, hogy ha az orfeumban vagy a cirkuszban zsonglőrködést látott, teljes bizonyossággal utánacsinálta. Sok mester látogatott el hazánkba, mert kíváncsiak voltak Keresztessy módszerére. Vesztükre meg is mérkőztek vele, de méltó ellenfele nem akadt. 

Évekig emlegették, ami a farkasdi hídnál történt. Farkasd ma Szlovákiában van. A forradalom idején még a Magyar Királysághoz tartozott, a Vág folyó mentén. 1849 áprilisában a peredi csata után innen vonult vissza az osztrák hadsereg. Aulich csapatai üldözték őket. Farkasdnál állt egy keskeny, fából készült híd, amely a szabadságharc idején nagyon fontos találkozási pont volt, és akkor már hadnagyi minőségben Keresztessy József őrizte. Három osztrák dragonyos (puskával és karddal felszerelt lovas katona) rontott rá Keresztessyre. Nem volt idő a menekülésre, a segítségre. Hadnagyunk egyedül állt szemben a három támadóval. És úgy vívott az egyenes, de hajlékony, hosszú markolatú kardjával, hogy két kézzel is tudja tartani; mintha egy terem közepén állna, nem a csatatéren. Az igazi fegyvere a keze volt! Az egyik támadót karddal vágta le a lóról, a másodikat szúrással, a harmadikat pedig úgy terelte vissza a hídról, hogy az osztrák megfordult a lóval és menekülésre fogta. Nem ölte meg egyiküket sem, de az osztrákok jobbnak látták, ha elhagyják a hidat. Keresztessy utána Klapkához került, és menlevéllel tért vissza a vívóterembe.

A kardforgatók Japánban nagy hasznát veszik a gyakorláskor a fakardnak, különösen a kezdők, de még a mesterek is. A híres japán kardforgató és író, Mijamoto Muszasi is szívesen vette a kezébe a 16-17. században, és győzött is vele párharcban, méghozzá igazi kard ellen. Sokáig még a csatákban is bevetették a fakardot, ugyanis egy megfelelően kikészített és kiélezett, kemény fából készült fakard halálos fegyver lehetett, vagy súlyos sérüléseket okozhatott. Hihetetlen, hogy a széles és nehéz fakardokkal sokkal veszélyesebb volt a vívás, mint a nehéz, pengés kardokkal. A fakard esetében a kar és a szem végezte a legtöbb munkát. Amikor a 19. században betiltották Japánban a fémkard viselését, sok mester tért át a fakardra. Ezek az eszközök vörös és fehér tölgyből vagy ébenfából készültek. Hosszúságuk megegyezett a fémes változatokéval, a tömegük viszont változó volt, attól függően, hogy milyen fából faragták őket.

Néztem Keresztessy József fényképét és arra gondoltam, a tárgyak nem enyésznek el nyomtalanul. A mester fakardja is él és lélegzik, csak tetteti magát; úgy tetszik, mintha nem élne, valójában azonban mindent lát, hall és érez. Beszél hozzánk, beszélünk hozzá és mondogatjuk Vajda János versét: „A régiekből ide hozzám, / Kik élve együtt harcolunk. / Miért alunnók át az éjt, / Ha nem virrad több hajnalunk? / Ma még igyunk! Jó bort ide! / Éltessük a magyar hazát. / Hadd mondja holnap a világ: / Voltak. Hős volt mindegyike!” 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!