Apai örömök – Deák Zsigmond jegyzete

Komár László, akit a magyar Elvis Presleyként is tisztelnek, becsülnek és szeretnek országszerte, többek között a rock & roll amerikai Királyának My Boy című slágerét is feldolgozta annak idején, 1984-ben. A szám refrénje („Az életem te vagy, fiam, gond, büszkeség, könny és remény...”) valóban mindig könnyet csal a szemembe és gombócot a torkomba, bizonyára azért, mert nekem is van egy csaknem húszéves fiam. Abszolút át tudom érezni tehát a szerető édesapa szerepét, akinek nincsen fontosabb célja, mint gyermeke boldogsága, s nincsen nagyobb öröme, mint gyermeke sikere. Így talán érthető, hogy amikor egy másik húszéves srác, Szoboszlai Dominik csütörtök éjjel kilőtte az Európa-bajnokságra a magyar labdarúgó-válogatottat, az azóta záporozó rengeteg méltatás, gratuláció, dicséret közepette a „fater”, Szoboszlai Zsolt szavai tették rám a legnagyobb hatást. Pontosabban nem is konkrétan a szavai, hiszen értelemszerűen alig adják át az ilyenkor felhorgadó túláradó emóciókat, mégis, érezni vélem, mi játszódhatott le benne.

„Mindössze annyi történt, hogy sokat dolgoztam a fiammal, és igyekeztem mindent megadni neki” – mondja az apuka. Igen, „mindössze” ennyi, csakhogy ez most nem a szűk családnak, hanem az egész országnak hozott hatalmas sportszakmai dicsőséget. Szoboszlai Zsolt nem volt rossz focista, hiszen eljutott az NB I-ig, ám bátran kijelenthetjük, edzőként alkotott igazán nagyot a székesfehérvári Főnix-Gold utánpótlásklub megalapításával, működtetésével, újszerű módszereivel és főképp fia kinevelésével. Nála jobban senki sem tudhatta, mire képes Dominik, testközelből figyelhette a fejlődését a Vidi, a Főnix, az MTK, aztán már profiként az osztrák Liefering és az RB Salzburg, valamint az U17-es, U19-es, U21-es és a felnőttválogatott mezében. A beteljesülés pedig most jött el, az ürességtől kongó Puskás Arénában, a szitáló novemberi esőben, az Eb-pótselejtező rendes játékidejének hosszabbításában. Hogy addig a „gyerek” nem brillírozott? Hogy többet hibázott, mint szokott? Hogy nem élt az adódó lehetőségeivel? Kit érdekel? Ekkor, az utolsó pillanatban megcselekedte, amit megkövetelt a haza, s amire csak ő képes, az egyetemes magyar labdarúgás klasszisainak egyike.

„Mivel hozzá hasonlóan én is fanatikus bolond vagyok, minden klappolt” – foglalja össze közös sikertörténetüket a papa, de legbelül bizonyára közelebb állnak az érzéseihez a Komár-szám sorai: „Míg fel nem nősz, fiam, vigyáz rád apád!” Nos, felnőtt a fiú. Talán a legnagyobbak közé.