Andorra után – Vincze András jegyzete

Az NB I gólkirálya tizenhárom méterre a kaputól képtelen meglőni, pontosan helyezni a labdát…

A középső védők a kritikus pillanatokban bántóan ügyetlen mozdulatokkal érnek a labdához…

A középpályán nincs pontosan passzolni képes játékos, sőt a tempós futások során mindegyikük rendre alulmarad…

A szélsőjáték – csak valami keringéssel, forgolódással vegyes toporgás…

A kapuban nyoma sincs magabiztosságnak…

Csatártól cselt, fifikás megoldást nem lehet látni…

Az újonc, az NB II-ből érkező balhátvéd az egyetlen, aki – amíg bírja – valamennyire mer futballozni…

Andorra ellen…

A pénteki világbajnoki selejtező rávilágított arra, hogy a magyar labdarúgás gondjait nem oldja meg, ha brazil játékost honosítunk, az sem ad magabiztosságot, ha légiósnak áll egyik-másik futballistánk, csodát sem lehet tenni azzal, ha a kapitány a kezdőcsapatba rendre betesz egy-egy meglepetésembert – itt egész egyszerűen arról van szó, hogy nincs megfelelő muníció.

Minden egyes szóra, minden pályán megtett lépésre és minden taktikai táblán meghúzott vonalra ez a válasz: nincs elég tudás, nincs elég erő, nincs futball…

Azt nem adják ingyen: a világsztár Cristiano Ronaldo is megküzd minden dicsőségéért, ötvenkét szikrázóan kemény mérkőzésen lépett pályára az idényben (és még hátravan a Konföderációs Kupa a nyaralása előtt), nem felkészülési szünetekkel kiszínezett hónapok vannak mögötte, hanem spanyol bajnokik, nemzetközi kupameccsek, BL-döntő és a portugál válogatott csatái. Hol van ettől a szinttől bármelyik magyar játékos, akit idehaza a hétköznapokon – szintúgy sztárstátuszúként – vattába csomagolnak, és aki, ha külföldre szerződik, meglepetten szembesül azzal, hogy akkora harc folyik a kezdőcsapatba kerülésért, amelyben alulmaradhat.

Esztendővel az Európa-bajnokság után megint fel kell tenni a kérdést: hol tartunk?

Andorra után már azt kell tisztázni: futballistáink milyen szakmát űznek valójában?